Megsirattam a kis Margit Gautier -a Kaméliás hölgy- szomorú történetét. Maga a történet nem a legsikerültebb mű, amit valaha olvastam, az ifjabb Dumas azt a világian romantikus gondolatkört járja körül, hogy a kurtizánok alapvetően romlatlan, tiszta lények, és ez meg is mutatkozik, ha alkalom (pl. egy valódi szerelem) adódik rá. 

Nem ismerem a kurtizánok világát, és bár én is áldozatoknak tartom őket, és hiszem, hogy bennük is Isten képmása van elrejtve, azért valószínűleg nem ennyire egyszerű a helyzet. Egy gondolat volt azonban a történetben, ami felkavart és amiben egyetértek a szerzővel. Amikor Margit, Armand apjának Armand érdekében történő közbenjárására után, magát visszaesőnek tüntetve fel, egyik percről a másikra elhagyja Armandt, méghozzá oly módon, hogy előtte könnyek közt kérdezi lovagját örök szerelme felől. Ezek után másnap elhagyja, búcsúlevelet hagyva maga után, miszerint nem bírja ki régi élete nélkül, ezért visszatér ahhoz. ÉS ARMAND MINDENT ELHISZ. Na, ez az! Nem tűnik fel neki, hogy eddig minden rendben volt és idilli és hirtelen minden megváltozik? Nem kérdez semmit? Nem megy utána a problémának, hanem durcásan ténynek tekinti a történteket és legfőbb gondja, hogy rúgjon bele bosszúból szerencsétlen Margitba. Nem tűnik fel neki, hogy itt valami marhára nem stimmel, csak szépen bevesz mindent. Bizony, ez jut eszembe: ilyenek a férfiak. A férfi amit lát, azt hiszi és nem kezd el lelkizni. Nem gondol furmányra, kavarra, egyszerűen elhiszi, amit elé tesznek és hogy kiáltó ellentét van Margit szavai és tettei közt, ami majd kiszúrja az ember szemét, azt Armand, mint igazi férfi, nem veszi észre. Az ember legszívesebben jól fenéken billentené. Sovány vigasz, hogy Margit halála után, annak naplóját kézhez kapva, mindent megtud. Késő bánat...

Érdekes ezzel szemben viszont Jane Austen Emmája. Amennyire férfiasan íródik a Dumas regény, amolyan férfias naivsággal a nőkkel szemben, annyira csavarintosan ábrázolja a nőket Austen. Itt aztán bővelkedünk lelki motívumokban, csavarokban és kombinációkban. A női cselszövést és kavarást, látszik, nagyon közelről ismeri Austen. Hát igen, mi nők meg ilyenek vagyunk. Mi mindenhol hátsó szándékot, motivációt sejtünk, gyanakszunk, keresünk és képzelünk bele. Mi nem hisszük el, hogy a tények pusztán tények.  Austennél amúgy a férfiak is lelkiznek, édesbúsan pillantgatnak és mély érzelmeket lepleznek banális csevejjel, miközben a szemük beszél. Ez a másik véglet, ezek a lelkiző férfiak, bár korántsem annyira egyoldalúan naiv a férfiakkal szemben Austen, mint Dumas a nőkkel szemben.

Azt hiszem, mindkét szerző idealizálja az ellenkező nemet. Projektáljuk a vágyainkat az ellenkező nem képviselőire. A férfi író egyszerű tiszta, romlatlan lénynek ábrázolja a nőket, akik még a sárban is gyöngyszemként ragyognak, a női író pedig mély lelkiélettel, szívszaggató érzésekkel és nőies kombinálással ruházza fel a férfiakat.

Egy biztos: csak Miss Marple tudja a tutit mindenkiről.