Amikor lelkemben előtör a fenyegető, félelmetes Istenkép, Kórócskára, az én aprólék kislányomra szoktam gondolni.

Akarom, hogy nyomorúsága legyen? Nem! 

Akarom, hogy bánat, szenvedés érje? Nem, nem! 

Fáj a szíve, bánatos, sír, -legyintek? Nem veszek róla tudomást? Elmegyek mellette? Nem, nem és nem, még akkor sem, ha hibás bajának okában.

Futok, hogy megvigasztaljam, megpuszilgassam, dédelgessem.

Ha fáj a szíve és szenved, nekem is fáj és vele szenvedek.

Ha beteg, azt kívánom, bár inkább én lennék beteg.

Mindent megteszek amit csak bírok, hogy elűzzem bánatát, betegségét, ismétlem, még akkor is, ha hibás benne!

Arra is gondolok, ha én állnék a Menny kapujában és nekem kellene döntenem, hova kerüljön ez a kis csepp testem és vérem, aki belőlem formálódott, elé futnék, felkapnám és bevinném a Mennybe, pillanatig sem hezitálnék, van-e más alternatíva.

Ha én, bár gonosz vagyok, így szeretem a kis rosszcsontocskámat, akkor mennyire szeretheti az Atya az Ő gyerekeit? Részvétlenül nézné, hogy szenvedek, hogy sírok, hogy beteg vagyok? Magamra hagyna nyomorúságomban és bűnömben? Tétlenül nézné vesztembe rohanásomat? Nem, nem és nem! Erre gondolok és oldódik bennem a szigorú, fenyegető Istenkép okozta szorongás.