Mit örvendezel, Koloán, az aluljáró-hiénák letartóztatásán? Te nem sajnálod a hajléktalanokat, randa, érzéketlen fráter?

Válaszolok kérdésedre, TALAKE.

Hogy a hiénák valóban hajléktalanok-e, nem tudom; feltéve, hogy azok, akkor is csupán a hajléktalanok kis, erőszakos csoportját alkotják. Ugyanakkor a hajléktalanoknak — óvatosan fogalmazva — jelentős hányada bűnöző, ha szelídebb formában is. Olyan életforma ez, amely gyorsan és súlyosan demoralizál, majdnemhogy kényszerít a bűnözésre. Lelopják a templomok rézcsatornáját, elviszik a Margit-szigeti szobrok fejét; egyszer a Margit-hídi aluljáróban beleléptem a csatornába, fölsebezve a lábamat, mert elvitték a rácsot. A menhelyen a hajléktalanok nem szeretnek aludni, mert a másik hajléktalan ellopja a cipőjüket.

Sajnálom őket, igen. Tudom, hogy körülményeiken nem képesek változtatni, bárhogy jutottak is ide. Emlékszem a zsivány Viola sorsára A falu jegyzőjéből; emlékszem Faludy soraira is:

És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk...

Megérint mindez, fáj a szívem értük; jelen, köz- és önveszélyes állapotuk fenntartását támogatni azonban nem vagyok hajlandó. A megoldás az emberi szabadságjogok észszerű korlátozása, kényszer-lakóhelyek és kényszer-munkahelyek bírói kijelölése volna. Ehhez jogi alap kellene, és pénz. A jogi alapot nem tudom, megtűrné-e az Európai Unió; pénz biztosan nincs. Mégis, a politikusoknak ebben az irányban kellene tapogatózniuk. Addig marad a célzott, szervezett segélyakció (Isten áldja meg azokat, akik vállalkoznak rá), és a mérhetetlen szenvedés. Az utcai kéregetést, a járókelők zaklatását nem tartom elfogadhatónak.