Mellém ül a templomban. A botját lefekteti a padra. Fonnyadt arca ezer ránc, de a sötét gombszemek vidáman csillogva, értelmesen néznek rám. Visszanézek, rámosolygok, ezt jelnek veszi és már kezdi is.

Először megmutatja a rózsfüzérét, melyet még II. János Pál áldott meg. Mivel még mindig nem mentem el, máris az 1920-30 as években járunk, amikor ő 13. gyerekként megszületett. Kis arca ragyog, ahogy a múltról mesél. Apja hamar meghalt, 3 testvért is eltemettek, anyja egyedül nevelte a 10 gyereket. Visszatérő refrénként mindig azt mondja: olyan vidám, boldog életem volt. Édesanyja bölcsen, okosan nevelte őket, mondja, bár új ruha sosem jutott neki, mint legkisebbnek. Közben ecseteli a háborút, a szegénységet, az oroszokat, akik mindenüket elvették az özvegytől és félárváktól. De ő boldog volt, mert tanulhatott, mert Pestre jöhetett, mert gyors-, és gépírás után ő fontos ember lehetett valahol, ahol a madár se jár de ott mindent ő gépelt, a meghívókat egyesével, nem úgy, mint ma és aztán férjhez ment. Mondta az anyjának: Édesanyám, én 2 kislányt szeretnék, aztán egy fiút. Édesanyja válasza az volt: akarjon csak fiút, neki nagyon nehéz  volt a lányokkal, na de úgyis Isten végez. Kérdem, és mi lett? 2 fiú, mondja, de ekkor az eddig vidám szemek befelhőznek. Lett volna egy harmadik is, mondja, de nem vállaltuk. A fiam dongalábbal született, 100 kilométerekre hordtuk orvoshoz, épp akkor jelentkezett az a kicsi, hát nem tudtuk vállalni, megérti ugye? És néz rám könyörgő szemekkel, tőlem várva a felmentést. Belebetegedtem, sose hevertem ki, mondja, és én hiszek neki. 85 éves, hajlott hátú, templomjáró, rózsafüzért morzsoló ráncos nénike, ne tőlem várd a felmentést, hanem attól, aki már sokkal korábban megszerezte azt neked megkínzott teste és lelke és kifolyt vére által.