Amikor magamban vagyok, mindent úgy elbonyolítok. Az életet egy terhes, bonyolult összevisszaságnak látom és akárhova nézek elviselhetetlennek tűnő élethelyzeteket, nyomorúságokat, rémisztő szenvedéseket látok. 

És akkor elmegyek a közösségbe. Dicsőítés után leülünk kiscsoportba, megosztásra. Elmondják a testvérek, hogy mi van velük. Mindenkinek van nyűge, baja, de érdekes, mindenki mosolyogva meséli.

Akkor hirtelen egy pillanatra -legalábbis úgy érzem- megkapom Jézus szemüvegét, egy pillanatra átérzem, hogyan láthat minket. Szeretettel, gyöngéd irgalommal, derűsen, és egy fajta örömteli elismeréssel szemlél minket, mint az apa, aki büszke küzdő fiaira. Mint amikor összegyűltek fáradtan a tanítványok,  és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: "Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!"  És akkor hirtelen azt érzem: milyen egyszerű minden! Itt vagyunk a nyűgeinkkel, a földi háború közepén, de ez így jó. Ez nem baj. Jézus így szeret minket, ilyen komplikáltan és kuszán, akár fent vagyunk, akár lent. Végtére is sosem ígérte, hogy az élet habostorta lesz. Sőt, azt mondta Szent Teréznek: látod, így bánok azokkal, akiket barátaimnak nevezek, mire Teréz rávágta: hát azért van olyan kevés barátod, Uram! Vagy Pió atya is eszembe juthat, aki azt mondta egyik lelki gyermekének: Ha nem látnám, hogy ilyen (ti. szenvedő) állapotban van, bizony igen aggódnék az Ön lelke  felől.

Hát ez az élet! És ez nem mond ellent annak, hogy a betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki!  Ez az a harc, ez a küzdelem, ahol a sebeinket kapjuk! (Most persze jöhet a kérdés, hogy hát akkor a betegség szenvedése üdvös, miért imádkozzunk ellene. Nos, erről Guidónak van egy talpraesett kis eszmefuttatása, mely ebben a blogban nem kerül bejegyzésre, de talán egy következőben....)

Visszatérve az alapgondolathoz, arra jutottam, hogy igen, ez az élet az Ő tudtával és az Ő segítségével, ez a pálya végigharcolása, de közben folyamatosan az Övéi vagyunk, tekintete egy pillanatra se téveszt szem elől minket, az Ő túlcsordulóan szeretett gyermekei vagyunk, akiknek minden pillanata, sebe, horzsolása, macija és haja szála is számon van tartva.

Egymás küzdelmeit osztottuk meg és mégis, megerősödve, örömmel a szívünkben megyünk haza. Mily jó a testvérek egysége...!