Az asztal körül súlyos a csend. Férfitenyérbe hajlanak a nehéz gondolatokkal terhelt férfi fejek. János nincs jelen, Péter is csak most érkezik. Júdás sincs itt, persze. Valaki látta a városkapu felé tántorogni. Úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette.  

Péter lerogy az egyik székbe, ő sem szól. Nehéz sóhajok szakadnak fel a keblekből. A döbbenet és a fájdalom olyan mély, hogy sírni sem tudnak. Hogy lehet ez? Hogyan történhetett ez meg? Akkor amiben hittek: mind semmi? Minden ígéret, minden látott csoda-semmi? Eltűnik? Elenyészik? Ennyi volt? Hogyan lehetséges ez?

Mária Magdolna is ott van. Ruháján még Jézus vére. A kereszt alatt ahogy állt, véres lett. Szeméből hangtalan folynak a könnyek megállás nélkül.Együtt töltik az éjszakát. Csak ülnek némán az asztal körül. A másnap is ott találja őket. Harmadnap is együtt vannak. Karikás szemek, gyűrött arcok, el nem sírt könnyek, letaglózó fájdalom. Csapzott férfiarcok. Lassan megtalálják őket a szavak. András szólal meg először:

-Péter, a hálók apánknál vannak. Mennünk kellene.

Péter némán bólint. Nem érzi, hogy bírna menni, hogy bírna megmozdulni, egyetlen porcikája sem kívánja, fejében egyetlen mozzanat jár körbe három napja: Jézus tekintete, amikor megfordult és ránézett, amikor megszólalt a kakas. Nem volt abban a tekintetben vádlás sem megrovás, csupán szomorúság, gyengédség és megértés. 

Mária Magdolna nem bírja tovább. Elég volt ebből a néma férfitársaságból. Magányra vágyik, egy helyre, ahol jól kisírhatja magát. Kenetet, kendőt vesz magához és kisurran az ajtón. Megy, siet a sírhoz, a város még csendes, egy-egy kakasszó hallik csupán, a felkelő nap erőtlen sugarai halvány fénybe burkolják a korán kelőket, akik némán sietnek dolguk után. Mária Magdolna belép a sírkertbe, végre magában van, sírhat, sírhat vég nélkül. Ahogy közelít a sírhoz megdöbbenve áll meg: a követ valaki elhengerítette. Hát sosem lesz ennek vége-jajdul fel magában, míg összeszedi a bátorságát, hogy betekintsen a sírba. Szíve még jobban összeszorul, ahogy látja, hogy a sír üres. Lerogy a sír előtt és kitör belőle a hangos, régóta elfojtott zokogás. Egy férfi közelít, megszólítja.

-Miért sírsz, asszony?

Mária Magdolna fel sem néz, nem is válaszol, csak amikor a férfi nem tágít s újra kérdezi, miért sírsz?

-Mert elvitték az én Uramat és nem tudom, hova tették.

-Mária, ne sírj!

Az ismerős, kedves hangra Mária Magdolna felkapja a fejét. Könnyeit öklével dörgöli a szeméből, hogy lásson, ki az, ki szól hozzá? Ó,.. lehetséges ez? Vagy a fájdalom megzavarta az eszét? Könnyei fátyolán át ismerős arc kezd kirajzolódni. Egy mosolygó, kedves arc, amelyet olyan jól ismer. Lehetséges ez? Nem tud szólni, a férfi lábai elé veti magát és megint csak sír, de most már örömében. 

-Menj, mondd el testvéreidnek, hogy láttál engem.

-Igen, igen, Rabboni!

Felugrik, rohan, a szíve zakatol, a légből kifogy, de csak fut, fut szívére szorított kézzel, nem áll meg. A járókelők csodálkozva néznek utána.