Balatonon a mi házunk szinte tőszomszédos a templommal. A hátsó kertkapun kisurranva a templom háta mögé érsz, ahonnan egy rövid kis ösvény vezet a bokrokon át, a templom oldala mentén, és máris kiértél az útra a templom mellett. Pont oda, ahol egy Szt. István szobor áll. Innen nyílegyenes az út a strandra, ahova napi 2x le szoktunk battyogni. 

Történt egyszer, hogy valahogy augusztus 20-a a Balatonnál ért még minket. Szokásunk szerint elindultunk a délelőtti órákban a strand felé, de a bokrok közt halljuk ám, hogy csinnadratta, fények, mikrofonok...hát a jó magyarok a 20-i ünnepséget tartották éppen. Kivonult az egész cserkészcsapat ott van a város vezetősége, a pap, a jegyző, az orvos, a város színe-java, a helyi zenekar, zászlók, beszédek, fehér ingek, nyakkendők, verejtékező homlokok...

És akkor, az ünnepség kellős közepén a résztvevők nem kis meglepetésére, a bokrokból, pontosan a szobor mellett, az ünneplő tömeggel szemben, kicsörtet az én szülőatyám a maga kis kifakult, kinyúlt fürdőgatyájában, félretaposott papucsban, nyaka körül törölközővel. A zavar legcsekélyebb jele nélkül vidáman körbetekint az ünneplő tömegen, majd átcsörtet a pap és a polgármester közt, az emberek szemét és figyelmét delejesen magára vonva.

Ismerned kéne, TALAKE, az apámat. Ő egy egyedi darab. Mi, sorozatgyártotta egyéb családtagok, a bokrok közt bujkálva vártuk ki az ünnepség végét.  Nem múlik el év, hogy a strandra menet ne nevetném betegre magam, amikor elhaladunk a szobor mellett és eszembe jut apám eme húzása. Volt neki sok hasonló másik is.

Már kora ifjúságából is csupa vicces történetet ismerünk. Az egyik ilyen az volt, amikor 4-5 évvel idősebb nővérének udvarlója jelent meg a Balatonnál. Nagyanyánk, apám anyja, lelkére kötött apámnak, aki olyan 14-15 éves lehetett akkor, hogy ne hagyja egy percre se magukra a fiatalokat, nehogy valami baj történjék. Vigyázzon rájuk állandóan. Hogy miért is kell vigyázni rájuk állandóan, azt viszont elfelejtette az apám orrára kötni. Vagy még inkább nem is akarta. Nos, a dolog úgy esett, hogy lement az ifjú pár fürdeni, apám meg, nagyanyánk parancsához hűen, követte őket. Akkoriban, -a 40-es évek vége felé járunk- a Balatonparton családi kabinok voltak, ezekben lehetett azokat a lehetetlen fürdőruhákat magukra erőszakolniuk a családtagoknak. A trió bevonult a kabinba, apám hamar átöltözött, majd kisurrant a kabinból és kívülről rájuk zárva a kabint, kezében a kulcsot lóbálva, diadalittasan hazafutott. Mama, mama, kiabálta már messziről, most végre nyugtunk lehet, mert biztonságban vannak! Nagyanyám nem kapott ott helyben infarktust és apám feje is a nyakán maradt, de a történet generációról generációra száll.