Gyerekkoromból emlékszem a véget nem érő Capitaly partikra. Apukám gyerekkori Capitalyjával játszottunk, mert abban az időben csak a kommunista gazdaság mintájára átalakított, és így sokkal kevésbé izgalmas Gazdálkodj Okosan létezett. Most megérettek a gyerekeink a Capitalyra. Gondoltuk mi.

Nekiültünk játszani ezen az esős hétvégén. Minden rendben is ment, amíg el nem kezdett nyílni az olló a tőkés társak és a legatyásodó családtagok között. Az első hajléktalan jelölt én voltam, a pénzem fogyott, a telkeim zálogosodtak, adósságspirálba kezdtem kerülni. Na innen indultak a problémák. Gyerekeim egyszerűen nem bírták ezt elviselni. Valahányszor Rózsadombra léptem, ahol 10500 Eurot kellett volna fizetnem az ott található szálloda után, vagy esetleg igénybe vettem a MÁV szolgáltatásait á 3000 Euroért, vagy netán besétáltam a Váci utcába (egy házzal 2000 Euro) és persze nem tudtam fizetni, könyörögni kezdtek nekem, hogy hadd engedjék el nekem az adósságom, vagy az egyik gyerek hadd fizesse ki helyettem. Az én kis drágáim! Komoly vitákba került megértetni velük, hogy egyrészt ezt nem lehet, mert a való élet nem így működik, másrészt nem lehet, mert a játékszabályban sincs ilyesmi, harmadrészt nem lehet, mert ha mindenki mindenkinek mindent elenged, soha nem ér véget ez a játék.  Márpedig erősen ebédtájra járt az idő, így én ragaszkodtam a teljes csődömhöz, ami kijárt nekem, hiszen jól megdolgoztam érte, ami jár, kérem, az jár. A gyerekek szíve vérzett, ölembe ültek, puszilgattak, simogattak, hogy akkor legalább így vigasztaljanak.  

Csak még egy apró megjegyzés: volt olyan parti, amikor én voltam, aki meggazdagodott. Bezzeg az én szívem zsírosra hízott ahogy söpörtem be a játék Eurókat, elfogott a mámor érzete, juhu, gazdag vagyok! Nos, lehet, hogy valami nincs rendben velem? Azt már többször észrevettem, hogy van mit tanulnom a gyerekeimtől a szeretetről.