Az útról már nem is írok, hiszen már annyira rutinosak vagyunk, hogy csukott szemmel is odatalálunk. Ezúttal ugyan ronggyá áztunk mire odaértünk, de ha az ember asszimilálódni akar az angol kultúrába, ezt nem úszhatja meg. A házba ezúttal Duncan engedett be, felvitt minket a szobánkba, amely P. Pióról van elnevezve (juhé!). Guido először is megszerelte az ágyat, ami már múltkor is le volt szakadva, most rutinosan alátett 1-2 téglát (ami található a szobában is  per se)  

A kimenet célja egyébként valamelyest tanfolyás, de nagyobb részt kapcsolatépítés volt. Első körben elmentünk misére, ami kivételesen nem a templomban, hanem a helyi öregek otthonában (Floral Gardens) volt. Az első momentum az volt, hogy még meg se szólaltunk, már megkérdezték, honnan jöttünk, hm, ennyire külföldinek látszunk? Majd miután megtudták, hogy honnan, hallottuk, ahogy ordítva súgják egymás közt, Hungary, Hungary, Hungary. Kétségtelen, hogy mi voltunk a nap eseménye. Számomra meg ők, ahogy leültünk közöttük a társalgójukban, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy Agatha Christie regénybe csöppentem volna.  Nem csodálkoztam volna cseppet sem, ha valaki megkérdi: A maga gyermeke volt az a szerencsétlen a kandallóban? Egyébként nagyon kedvesek és érdeklődőek voltak. Az egyik nénike például mihelyt beléptünk, Guidó felé nyújtotta a kezét és közben mondott valamit, mire Guidó -ő azt mondta, a rossz hallása miatt értette félre, nem az angoltudás hiányossága miatt :) - férfiasan megrázta a nénike felé nyújtott kezét, aki ezt békésen elnézte a marha külföldinek és a kimerítő kézrázás után türelmesen megismételte: may I have your umbrella, please? Miután megkapta, elégedetten távozott. Bíztunk benne, hogy vissza is kapjuk, mert valójában az ernyő Duncan tulajdonát képezte.

A misét szintetizátor segítségével egy bácsika kísérte, aki, amikor  bejött, ujjai bemelegítéseképen eljátszott egy pár ütemet valamely, a 20-as években  divatos valcerból, majd hosszas eszmecserébe bocsátkozott egy nénikével, hogy ugyan neki csak négy ujja van, de azért ne aggódjon a nénike, menni fog a zenélés, ő ismer valakit, akinek 2 ujja volt csak és szólógitárosként hatalmas karriert futott be. Ebben mindannyian megnyugodtunk és kezdődött a mise. És valóban, a bácsika virtuóz módon játszott, minden énekből legalább 5 strófát végigvettünk plusz persze refrén. Igazán kitett magáért. Egyszóval minden szép és jó volt. Utána a még mindig zuhogó esőben elugrottunk egy közeli pizza expressbe, ami olcsó volt, de legalább rossz is. Majd vissza a szállásra.

Másnap reggel-miután ígértek nekünk némi reggelit, leóvakodtunk a konyhába és help yourself alapon bereggeliztünk. Délben ugyanilyen módon ebédeltünk. Közben persze már ment a tréning, de ennek részletei most túlmutatnak jelen írás keretein, így ezt most elhagyom. Este elszaladtunk a gyerekeknek ajándékért és mire visszaértünk, házigazdáink már terülj-terülj asztalkámot varázsoltak a konyhába. Ez amolyan angol terülj-terülj asztalkám volt, azaz teljesen vegyes dolgok felrakva: sült krumpli (és képzeljétek, nem volt hal) felvágott, sajt, mirelit pizza sütve, pie, kenyér, alma, süti, fagyi szerintem a kedvünkért mindent kiraktak a hűtőből, amit találtak. Közben viszont irtó érdekes történeteket meséltek a közösség krónikájáról, Damian és Cathy és az egyéb párok egymással és a közösséggel való találkozásáról, nagyon jól mulattunk, irtó érdekes és szórakoztató, ugyanakkor megható volt látni Isten keze nyomát és humorát, hűségét és ígéreteinek teljesedését a közösségi és egyéni életekben. Szerintem le kéne írniuk ezeket a storykat a jövő nemzedékek számára.

Vasárnap reggel átvándoroltunk a templomba misére, majd mivel a tréning egy napos volt, ez a nap a szocializmus építésére, akarom mondani a szociális kapcsolatok fejlesztésére volt szánva. Így a délelőttöt Damianékkal töltöttük, majd ebédre Duncanékhoz voltunk hivatalosak.Igazi English enteriőr, igazi English ebéd. Ham, héjában sült krumpli, möszmöszök hozzá, párolt répa és talán káposzta, és 3 gyerek jelen, egy alszik bent, egy pedig pocakban. Duncant zavarta, hogy nem tudunk mélyebb dolgokról beszélgetni, de én személy szerint nagyon élveztem a beszélgetést, gyerekekről, nyárról, apró-cseprő dolgokról, és különösen a 8 éves kisfiúval való társalgást, aki állandóan belecsicsergett a felnőttek beszédébe, de nagyon aranyos és érdekes dolgokat mondott olyan igazi kisfiúsan. Az apja próbálta leállítani úgy észrevétlen, de ha az ember maga is szülő pontosan ismeri az észrevétlennek szánt bokarugdosásokat az asztal alatt, vagy titkos oldalba bökéseket. A kisfiú, aki Caleb, vagy valami ilyesmi névre hallgatott látván, hogy nekem nagyon tetszik a műsorszám csak fokozta. Cinkos pillantásokat váltottunk az apja feje felett, megértettük egymást mi ketten jól. Így maradtunk a nyaralás, iskola, zenetanulás kérdéskörben, de igazán élveztem, igazán. Közben kaptunk English puddingot mint desszertet, ezt is megbeszéltük, hogy nálunk a puding mit jelent, náluk tejből csak gyerekkorukban készül kaja, felnőttként nem. Porridge sem? kérdeztem. De, reggeliznek porridge-ot, de jobb helyeken, mondta Joanna, aki egyébként valami hegedűművész végzettségileg, vízből készül a porridge. Duncan azon csodálkozott, hogy senki nem szereti az angol sört. Erről az Asterix és a Gallok c. alapmű jutott bizony eszembe, aki nem ismeri, pótolja ezen hiányosságát! Egyszóval való splendid időt töltöttünk együtt, ami azzal végződött, hogy rohantunk a vonathoz. 

Végezetül az angol csapok után kivesézném egy újabb angol kedvencemet, az ajtógomb intézményét. Ugyanolyan érthetetlen számomra, mint a csapok, és ugyanannyira zavarba ejtő is. Kilincs helyett ugyebár tekerős ajtógombot használnak, egy csinos kis kézbelapuló gombóc, amit el kell tekerni ahhoz, hogy ki/bejuss. Na, most ez eddig szép és jó, de bizony egyik reggel  jártam úgy, mint az egyik Agatha Christie novellában, amikor a szobalány a szappanba rejti az ellopott ékszert és a szappanos keze miatt nem nyíló ajtógomb vezeti nyomra a detektív Tommyt. Én nem loptam ékszert, szappannal sem foglalkoztam, de megvan az a rossz szokásom, hogy minden reggel bekenem az arcom. Nos, Guidó elvágtatott és mondta, hogy ha végeztem siessek utána. A bökkenő az volt, hogy a krémes kezemmel nem tudtam kinyitni az ajtót. Mint egy eszement próbáltam tekerni, hiába töröltem meg a kezem, hiába vettem zsebkendőt és törölközőt a kezembe, csak csúszott a gomb. Hosszú perceket töltöttem az ajtógombbal vesződve, és azon tűnődve, vajon Guidonak mennyi idő után tűnik fel hiányom. (Megjegyezném, hogy nem tűnt fel neki egyáltalán) És közben óhatatlan megint egy klasszikus jutott eszembe: Asterix és Obelix, ahol minden ilyen jellegű dolgot Obelix így kommentál: Dilisek ezek a britek! Ezt csak azért merhetem leírni, mert én nagyon szeretem a briteket, mint már korábbi blogomban kifejtettem. És hogy miért? hát pont ezen különös dolgaik miatt is, amelyek olyan felejthetetlenné tesznek számomra egy egyszerű dolgot is. Ugyanilyen jellegű dolog az is, amit a képen látszik, amit egy ajtóról fényképeztem le. Sajnos nem látszik jól, klikk a képre a nagyításért! És éljenek a britek!