Ezúttal nem a kongresszuson kezdünk, mert én egy dologhoz ragaszkodtam itt és az pedig a fürdés a tengerben és ebből nekem még eddigi életemben nem igazán jutott.  S ha kimegyünk a kongresszusra, nem jutunk ki a strandra.

Felszálltunk a 88X buszra, ami szó szerint végigszáguldott az úton. Szomorúan észleltük, hogy ismét vonogatja a dirhamokat a bérletről. Ellenben robogott, mint az őrült, ami egyébként jellemző rájuk. Dudaszó, robogás, duda akkor, ha valaki már nem indul el a zöld első tizedmásodpercében ha úgy gondolják, hogy az előtte levő NEM megy elég gyorsan, a zebránál viszont állhatsz órákig, ha nincs lámpa nem fogsz átjutni. Mint ahogy ha nem vagy erőszakos, nem tudsz kiszállni a metróból, mert nem várják meg a kiszállókat, hanem rögtön benyomulnak, ha kinyílik az ajtó. És a nőket persze sehol nem engedik előre, na ehhez nem tudtam hozzászokni. Amúgy a nőknek külön része van a buszon, metrón, (ladies only), van olyan nap, amikor csak ők mehetnek a strandra.

Ahova most mi is tartunk: a Jumeira Beach parkba. Belépő 5 dirham. Átöltözünk és elénk tárul az igazi azúr zöld tenger, fehér homok, pálmafák, óóóóó…., jaj de szép! A tenger meleg, hullámos, sós, a hátamon fekszem benne és fikarcnyit sem mozdulok, úgy lebegek benne, fent tart. Ki van rakva, hogy fotózni tilos, de amikor látom, hogy mindenki fotózik, mi is elkezdjük. Eleinte tartok a szomszédságban letelepedő arab családtól, ahol mamik csadorban, a férfiak fürdőruciban vannak, és egy thaj jellegű lány a velük hozott bébiszitter, akin látszik, hogy alsóbbrendűként kezelik. Udvarias távolságban ül a családtól és lesi, mikor kell a gyerekeket leakasztani a szülőkről. Kis motyójából uzsonnázik..Megszánom és remélem, legalább jól keres cserébe a megalázó cselédsorsért. Amikor ez a család is fotózni kezd, mi is felbátorodunk.

A strandon hallok először magyar beszédet, persze a konferenciáról lógnak ezek is J. A strandról egyenest megint a poszteremhez megyünk, 3 órakor leszedem. Számomra a tudomány véget ért. Délután becsellengtünk még az óvárosba, a kelmepiacra és bőszen lealkudtunk pár, ajándékba szánt kendőt, igazi arabos módon, esküdözve, hogy nincs több pénzünk, mutogatva a pénztárcánkat, amiben tényleg nem volt dirham.. és azt hiszem, jó vásárt csináltunk. Miután verejtékezve  befejeztük a vásárlást, hirtelen hangnemváltás, honnan jövünk, á, Hungary, Nokia Hungary? Yes! Mi ez a táska az oldalamon, már máson is látott ilyet, elmondom a konferenciát, kérdi én is orvos vagyok, milyen, mit csinálok..megint meggyőződőm arról, mennyire kedvesek, érdeklődőek.

Közben megszólal a müezzin és most végre látjuk, ahogy a férfiak rohannak a mecset felé, cipő le, közben a müezzin beleköhög a mikrofonba, és megszólalnak a szomszédos mecsetek hangszórói is, akik egész mást énekelnek..érdekes. Megpróbálok belesni kamerával a mecsetbe, de nagyon csúnyán néznek rám. Így aztán inkább mi  is elmegyünk misére, ahova alig férünk be. Hova lehet ezt még fokozni?

Utána még Burj Khalifa, szökőkút. Hotel, vacsi, fürcsi, kicsekkolás, reptér, repülő hajnali 2 –kor, de így legalább nagyjából végigszunyókálva az utat gyorsan eltelik 7 óra, átszállás Zürichben, és Budapest! Köszönet Istennek, hogy elmentünk, hogy kiragadott ebből a szürke, hajtós, idegeskedős, munkás életből egy pár napra! Amennyire nem akartam menni, olyan hihetetlen jó volt az egész! És köszönet a nagyszülőknek, akik megőrizték a gyerekeket!