Ez most nem úgy kezdődött, ahogy szokott. Mert kezdődni úgy szokott, hogy a wc-nket síkatalógusok egyre fokozódó áradata lepi el már hónapokkal a tervezett sítúra előtt, hogy Guidó a békés pillanatokat kihasználva komoly tanulmányokat végezzen a síelés cost/benefitje terén.

Most úgy alakult, hogy egyszerűen azt éreztük, el kell mennünk a két ünnep közt itthonról, mert ha itthon maradunk, nem tudunk kikapcsolni. Jövünk, megyünk, telefonálunk, látogatunk és látogatnak és próbáljuk utolérni magunkat az elmaradt egyéb munkákkal, nem is szólva a háztartásvezetésről, valamint a gyerekekkel való folyamatos, ám igen fárasztó vitatkozásról, hogy ne kockuljanak, segítsenek, menjenek ki a levegőre stb stb stb. Viszont nagyon el voltunk már fáradva, nagyon kellett a kikapcsolás.

Abban maradtunk tehát, hogy igen jó lenne elmenni valahogy last minute-ben. Igen ám, de az ünnepek közt minden síhely felárral dolgozik, kötelezően megveendő jó drága szilveszteri vacsorával, azonkívül kizárólag egy hetes turnusokkal, mi pedig csak 3-4 napot akartunk. Így úgy tűnt, nem fog ez összejönni, de én teljesen biztos voltam benne, hogy Isten fog adni nekünk valamit, mert látja, hogy egyszerűen szüksége van rá a családnak.

És lőn. 1-2 nappal karácsony előtt Guidó a booking.com-on horgászva ráakadt egy szállásra, méghozzá ez is fordítva történt, mint szokott: mindig síhelyet szoktunk előbb kinézni és hozzá a szállást, most előbb volt a gomb, utána nézte meg a kabátot és a kabát is megfelelt, így aztán belőttük a Passo di San Pellegrinot, amiről már a neve is elárulja, hogy egy hágó, méghozzá 1900 m magasan. Ez még önmagában nem lett volna baj. És hogy 800 km-re van a mi kis otthonunktól, de ez sem lenne baj. És hogy mielőtt mentünk éppen, fél méter hó esett, ez is önmagában inkább örvendetes, semmint rossz. Na de a 3 kombinációja kicsit megfektetett minket. Amikor átléptünk a szlovén olasz határon a ragyogó napsütésben és 14 fokban, akkor nem vettük komolyan a figyelmeztető táblát: tutti i passi Dolomitici chiusi (a Dolomitok összes hágója lezárva). Az első meglepi az első hágónál ért. A völgyben elhelyezett táblán pirosan villogott a felirat: Passo San Pellegrino e chiuso, azaz a hágó lezárva. Na de nekünk ott a szállásunk, hahó! Megpróbáljuk házigazdáékat felhívni, hogy ilyenkor mi a katona ténykedése, de persze nem veszik fel. Írok nekik egy mailt olaszul, amire szintén nem reagálnak, bár mint később kiderül, mindenki elolvasta, és ezek alapján később rögtön beazonosította, hogy á, mi vagyunk azok, akik mailt írtak, (és amin ők feltehetőleg nagyon jól szórakoztak, mert mondanom sem kell, elég hiányos az olaszom, és amivel éppen ezért, azt hiszem, benevezhetnénk a best of 2013 in Rododendro albergo szilveszteri műsorszámra is).

Nohát, segíts magadon, az Isten is megsegít elvet követve, megkerüljük a fél hegyet és megpróbáljuk a Passo Rollet becélozni. Már a hegy derekánál ki van írva, hogy a Passo Rolle is le van zárva, de úgy döntünk, nem foglalkozunk vele, hanem nekivágunk. 1550 m magasra jutunk fel, egyre szűkebb, egyre síkosabb, egyre meredekebb és egyre félelmetesebb az út, míg végül feladjuk. Eddigre teljesen besötétedik, a koromsötétben kanyargunk le a szűk szerpentinen. Ekkor már sok-sok órája utazunk étlen, szomjan, kezd a virágos kedv alábbhagyni és pánikhangulat eluralkodni. Főleg azon parázunk, hogy a harmadik és egyben utolsó hágó esélyünk Moenán keresztül, amihez szintén megint meg kell kerülnünk a fél hegyet, vajon miért lesz jobb állapotban, mint az eddigiek? (Guidó a blog olvasása alatt megjegyezte, ő egy cseppet sem parázott...) Mondanom sem kell, térkép nincs nálunk, csupán Guidó telefonján a googli, az én telimen egy ingyenes NavFree GPS program amelyekre hagyatkozunk. Pech, hogy a két GPS legtöbbször teljesen ellentmond egymásnak, ha véletlen mindkettő azt mondja, hogy a körforgóból a 2. kijáraton hajtsunk ki, akkor az egyetértést a család részéről üdvrivalgás fogadja. A többi esetben a Szentlélekre hagyatkozunk.

 Végül beindul az imahadjárat és nem hiába: Moenán keresztül végre fel tudunk hajtani, igaz, 8 óra helyett 12-t, 800 km helyett 1050-et autóztunk. Elfoglaljuk a kis kuckónkat, mindenki olaszos örömmel köszönt minket, és mint mondtam, vidáman nyugtázzák, hogy mi vagyunk azok, akik azt a kis vicces emailt írták, amire persze eszük ágában nem volt válaszolni, pedig ha írnak vagy hívnak a Passo Rolle kitérőt megúszhattuk volna- srácok, ha olvastátok, miért nem jelentkeztetek? Szerintem azt gondolták, ez a szórakoztatás részét képezi részünkről a dolognak, milyen jópofák ezek a magyarok.

Másnaptól az idő gyönyörű, a nap hétágra süt, a hóhelyzet egészen fantasztikus, iszonyú jó havunk van. Ehhez jön a szokásos olasz-imádatom. Nagyon bírom őket. Leírom, miért. Például, a 4 üléses sífelvonóban Kórócska és közém furakodik egy nagydarab olasz pasas. Ekkor még inkább morci voltam, de miután megereszt egy hangos trillát, valamely népszerű olasz operából, elszáll a haragom és nevetni kezdek. Erre rögtön hozzám fordul és megkérdi, olasz vagyok-e. Mondom nem. Hanem? Hanem magyar. Á, ő már volt Magyarországon (ó, ki nem????) Makón járt, és Budapesten. Tényleg? Meraviglioso! Én is elmondom neki, hol mindenhol jártam Olaszországban, Milánót rögtön lehúzza, az milyen béna, de Róma az a NO 1, nem azért mert ő maga olasz, mondja, de mégis…Mondom neki, hogy oké, d’accordo, de azért Budapest sem kutya. Enged nekem, megjegyzi, hogy igen, Párizsnál szebb. Mondom neki, én meg imádom az olaszokat, mert olyan vidámak. Ez nagyon elnyeri a tetszését és mondja, hogy hát akkor őt is szeretem, merthogy ő egy igazi olasz, majd hozzáteszi, ha így vagyok vele, akkor menjek feleségül egy olasz férfihez. Majd aggódva gyorsan megjegyzi, ő persze már túl öreg ehhez. J Mondom neki, ne aggódjon, én már sajnos elkeltem és akik a túloldalán ülnek a liftben azok az én kis bambinieim. Ettől megnyugszik. J  Még gyorsan megbeszéljük, ki mit dolgozik, a gyerekek milyen nyelveket tanulnak, és olaszt miért nem, majd a lift felér, így kénytelenek vagyunk érzékeny búcsút venni egymástól.

Másik pillanat: a 4 üléses lift alján egy igazi talján, olajbarna bőrrel, fekete hajjal, a fajtájára jellemző összes vonással, azokkal a gyönyörű mélybarna szemekkel, amilyet otthon nemigen látsz, vezényli a jónépet, hogy a 4 üléses liftbe 4-esével üljenek be, mert a sor hosszú és luxus 2-3 embernek ülni csak be. Szemmel láthatólag élvezi a kommandírozást, vehemensen gesztikulál és kiabál, de látható, hogy élvezi. Délután 4-kor még mindig úgy kiabál, bár akkor már kis mikrofonba, mert hangja már alig van. Amúgy a kommandírozásnak vajmi kevés az eredménye, hol vannak itt az Ausztriában megszokott szép egyenes sorok, itt egészséges tülekedés van a jobb helyekért, ez a harcmodor a mediterránoknak sajátja, de mivel mi is a szlovák sípályákon nevelkedtünk, így azért mi sem maradunk alul aversenyben. Egy ideig még küzd bennem a keresztény szellemiség a szlovák sípályás örökségemmel, de aztán úgy döntök, egy ilyen egészséges kis extra testmozgás mindenkinek jót tesz, olyan ez, mint az araboknál az alkudozás, valójában az élet sava-borsához tartozik, így beszállunk mi is a küzdelembe. :)

Vagy a másik kedvencem az a srác, aki a reggelit szolgálja fel. Ugyanez a dióbarna típus, a szája örökké mosolyra áll, állandóan dalol és a legváltozatosabb dolgokat szolgálja fel, nincs 2 nap, amikor ugyanazt kapnánk, ISO minősítés ilyesmi szerintem itt sose volt (persze ez csak egy Jugendherberge típusú olcsó szállás) itt úgy megy a dolog, hogy beszalad a kamrába és amit talál kihozza, teljesen random módon. Viszont valahányszor odajön hozzánk, mindig, de minden egyes alkalommal hangos Bonjour-t mond, meg comment ca va-t, de minden egyes alkalommal, ami egy reggeli alatt -éppen azért, mert olyan szélsőségesen hozza a dolgokat- sokszor előfordul. Lehet, ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy mi vagyunk A Magyarok, Akik Mailt Írtak? Tölti a narancslevet és hangosan kiabálja: O, happy day! Persze ennek az olasz lazaságnak van azért hátulütője is. Nagy nehezen leverekedtük magunkat a hágóról arra a misére, amit otthon a neten néztünk ki, persze nem akkor kezdődött. Bosszankodtam ezen egy kicsinység, de Guidó megjegyezte, ez az „olasz csomag”, fogadjam el az ürmöt is az örömmel. Igaza van.

Na jó, akkor most lemegyünk és elköltünk még egy kaotikus olasz búcsúvacsorát. Azt hiszem, összességében nagyon jót síeltünk. A gyerekek fantasztikusan élvezték, régen hallottam őket ennyit nevetni, ennyit poénkodni, nagyon összerázódtak. Azt nem mondhatom, hogy kipihentük magunkat, de sebaj, majd otthon! J