Sűrűre sikerült ez a január. Indult a síeléssel, ami még december vége volt ugyan, majd folytatódott a MEHR konferenciával. Mindkettőről írtam, mindkettő nagyon szép volt, Istennek hála érte!

Ezután viszont Angliába mentünk ki az Anyaházba Chertsey-be, hogy –immáron harmadszor- elköteleződjünk a Cor et Lumen Christi-be. Ezúttal 6-an mentünk.

Ami számomra hátborzongató volt, hogy első ebédkor leültünk Damiannal dumálni és gyakorlatilag azzal kezdte: látjuk-e az idők jeleit, látjuk-e hogy Isten valami egész újat készít és MOST van a most és Isten lassan futásra készít minket, és most már kevesebb ideje van mindenkinek döntéseket hozni, beléptünk a Jordánba és az immár szétnyílt előttünk, és így tovább és így tovább, még ahogy ezt írom is libabőrös leszek, mert Damian elmondta mindazt, amit a MEHR-es beszámolóm elején 3 nappal korábban leírtam. A víziónk teljesen megegyezik. Számomra az is döbbenetes egyébként, hogy a MEHR-es blogom úgy éreztem, nagyon rosszul sikerült, egyáltalán nem tudtam „kiírni” magamból amit akartam, hezitáltam is, hogy feltegyem-e. Aztán feltettem és 3 nap alatt 1000-en olvasták el és más listákon jött nekem vissza, hogy ezt el kell olvasni! J Tudjátok, számomra ez is az idők jele, hogy a Szentlélek ennyire akarja, hogy ez terjedjen és hogy az emberek ennyire éhezik ezt.

Damian bevezetőjének volt folytatása is, amit most nem írok meg, mert nem publikus, eljön majd annak is az ideje, mindenesetre egyfolytában érzem már, ahogy izzik a levegő köröttünk, Isten ITT VAN, az ébredés, a tűz elindult, úgyhogy felemelni a fejeket, a roskadozó vállakat kiegyenesíteni, a lankadt lábakat megerősíteni, a döntéseket meghozni, Testvérek! Mi részünkről nem győzzük a fejünket kapkodni, ahogy mindenhol Isten keze nyoma megjelenik, hirtelen, erősen, váratlanul, csodálatosan!

Vasárnap ippeg hazaestünk hajnalban, hazaszaladtam megpuszilni a gyerekeket, ruhát cserélni és irány Róma. Hétfő este már megint Ferihegyen üldögéltem, a skandináv munkámnak a 2. felvonására készülve Rómába. Jó sokat üldögéltem, de most már készültem kajával, mindennel, okultam a múltkoriból. Ezúttal a reptéren sem vesztem el, J de ez annak köszönhető, hogy egy nőnemű személy jött ki értem, aki tudta hol kell várni. Szerencsére amiatt, hogy ilyen sűrű volt ez a január nem értem rá izgulni az itt Rómában ezen a nemzetközi meetingen való 2x-i fellépésem miatt. Izgulni akkor kezdtem, amikor a reptéren felszedtünk két szőke nőszemélyt, akik Amszterdamból érkeztek. Á, mondom, Amszterdam? Lovely.  Ja, nem, ők UK, csak átszálltak Amsterdamban. Oh, ne! Arról nem volt szó, hogy native speakerek előtt kell nekem angolul beszélnem! Még akkor is gáz, ha azt mondja nekem ez a 2 nőszemély, én honnan? Mondom: Hungary. Erre ők: jaj, szegény, akkor biztos nagyon sokat utaztam! Hát, mondom, kevesebbet, mint Ti, lányok, csupán 1,5 órát! Tényleg? Tényleg.  Talake, később esett le nekem, hogy ezek nem tudták, hogy hol van Hungary! Nem tudták, hogy Európából jövök!

Megint a reptér mellett voltunk elszállásolva, ezúttal a Hiltonban és ezúttal minden full extrás volt. Füstölt lazac hegyek halomban, exotikus gyümölcs kupacok, frissen facsart narancslé korlátlanul, minden, mi szem szájnak ingere, ilyenkor tényleg olyan szintű kényeztetésben van részünk, ami nekünk, magyaroknak egyébként elképzelhetetlen.

Maga a meeting nagyon jó volt, túléltem az én két prezentációmat is (mi több, a hallgatóság is túlélteJ) és nagyon jó volt ennyi idegen, külföldi ember közt lenni. Szerettem őket. Jó volt látni őket. Jó volt beszélgetni velük. Jó volt látni a különféle arcokat, Indiától kezdve, Amerikán át Európa volt képviselve. Mi 3 török nővel, lánnyal kerültünk egy asztalhoz, annyira szépek voltak, komolyan és annyira helyesek. Jól tudtunk együtt dolgozni, amikor arra került sor. És egyáltalán jó volt látni, hogy annyi egymásnak eladdig ismeretlen ember milyen fantasztikusan össze tud hangolódni és dolgozni, egy közös ügy érdekében. És még csak nem is keresztények és nem Isten ügye- legalábbis direktbe biztos nem, és mégis…JÓ látni, hogy az emberek JÓK.

Az előadásokat tekintve ki kell emeljek egy nevet, méghozzá Moshe Mishaliét. Ő egy zsidó professzor, aki Tel Avivban az egyetemen dolgozik, elsősorban addiktokkal. Egészen fantasztikus előadást tartott arról, hogyan születik meg a döntés egy emberben és hogyan segíthetjük a betegeinket ennek a fázisain átjutni. Minden szavát élvezet volt hallgatni, jól adott elő, volt mondanivalója és mélyre tudta hullatni a magot.

A szociális program csúcsa pedig a kedd esti vacsora volt Róma szívében egy borozóban. A kaja nem volt olyan nagyon ejha, de a borok fantasztikusak voltak. Én nem kedvelem a fehér bort, de itt olyat kaptunk, ami megváltoztatta a fehér borokról alkotott képemet egy csapásra. Most azt mondom: jó a fehér bor is, csak itthon nem lehet jót kapni J . És nagyon jó volt nézni, ahogy a svájci a dánnal, az indiai a magyarral, az amerikai a románnal beszélget, és nézni, ahogy az olasz pincérek mosolyogva hozzák ki ennek a vegetáriánus, annak a laktózmentes, amannak a kóser kaját…És az is jó volt, hogy visszafele a buszsofőr tett egy-két kanyart a kedvünkért -a Vatikán felé például- és akárhogy is, akárhányszor is voltam Rómában, annyira megdobban a szívem, ha az ismerős kupolákat látom és tudom, hogy Ferenc pápa itt alszik egy karnyújtásnyira tőlem! Róma hat rád, Talake, még egy buszos csavargás kapcsán is hatalmába kerít és lenyűgöz!

Januárban még egy szokásosnál érdekesebb dologban volt részem: egy szabadulós játékban. Biztosan hallottál már róla, Talake, elég elterjedt, hogy belvárosi pincéket átalakítanak szabadulós pályává. Bemész, gyakorlatilag azt sem mondják meg, mi a feladat, egy órád van rá, hogy kijuss a pincéből. Mindenre neked kell rájönnöd. Van itt logikai, ügyességi, kreativitást igénylő és sima keresgélős feladat. Na, Talake, látnod kellett volna minket. Elmentünk 4-en csajok, orvosok, nagy mellénnyel, hogy na, mi itt összetesszük az IQ-t és pályarekordot döntünk. Hát azt hiszem egy dologban döntöttünk rekordot: a nevetésben. Talake, betegre nevettem magam magunkon. Egy idő után már nem tudtunk mást csinálni, csak nevetni. Ültünk, fetrengtünk és nevettünk. Persze nem jutottunk ki a pincéből egy óra alatt, ennyit az IQ-ról. De azért jól szórakoztunk. J