Érdekesek a prédikációk. Mintha mindig csak arról akarnák meggyőzni a keresztényeket, hogy van Isten, és érdemes foglalkozni vele. Vagyis azt tételezik föl, hogy hallgatóságuk istentávolságban él.

Ebben talán nem is tévednek nagyot; de az a törekvés, hogy istentávolból istenközelbe hozzák az embereket, mintha teljesen hiányozna. Isten országának lélegzetállító szenzációja, a megtérés sürgető szükségessége, amit Jézus hirdetett, hiányzik az átlag katolikus igehirdetésből. Elméleteket és általánosságokat hallunk.

Rendkívül fura számomra, amikor ezek után a pap az oltárhoz vonul és rutinszerűen belép a föltámadás misztériumába. A hit atmoszférája nem született meg az igeliturgiában.

Sokszor hallunk panaszt, hogy a plébániákon nincs igazi közösség. A budapesti plébániákon, ahogy én látom, ez már nem nagyon áll. Van közösség; csak az a kérdés, hogy természetfölötti közegben mozog-e, vagy evilági szinten. Utóbbi esetben a plébániai közösség nem eszköze, hanem akadálya az üdvösségnek.

Nem mintha én különb volnék, sőt. De a tézis érvényben van: a prédikációk fölöttébb érdekesek.