Megfigyelem a metrón: egyesek hordanak karórát, mások, elég sokan, nem. Vajon akik nem hordanak, honnan tudják meg, mennyi az idő? Valószínűleg megnézték otthon, és megnézik vagy megkérdezik majd ott, ahova mennek. A dolog mégis különös, mert engem például nyugtalanít, ha nem tudom, mikor érek oda célomhoz, vagy meddig tart egy program. Vannak viszont olyanok is, akiket az idegesít, ha a csuklójukra van valami csatolva. Mások, főként háziasszonyok, munkájuk miatt nem találják alkalmasnak a kényes szerkezetet. Férfiak olykor a zsebórát kedvelik. De a fő ok nem ezekben a dolgokban áll; túl mindezen, kétféle mentalitás, kétféle lelkialkat, kétféle mikrokultúra húzódik meg a karórás (idő miatt aggódó) és nem karórás (idő miatt nem aggódó) felállás mögött. Sokfélék vagyunk.

Idegennek és mégis vonzónak érzem a karóra nélkül élők – számomra titokzatos – világát. Jóval spontánabb, ösztönösebb, mint az én erősen reflexív, tudatos világom. Magam zenéből és versből ismerem ezt a spontaneitást. A karóra nélkül élőknek talán zene és vers a hétköznapja? Tündérország vesz körül? Milyen szép az élet, milyen szépek és izgalmasak az emberek!