Nem a fehér bálna. (Hogy untam azt a könyvet, hosszú tengerészeti leírásaival, no meg mennyire bosszantott a bálványimádást és az igaz Isten imádását egybemosó fejtegetéseivel.) Doug Mobley pünkösdi evangelizátort becézem így. Tulsai üzletember, aki évi egyhónapos szabadsága folyamán saját költségén útra kel és hirdeti a hitet. Tegnap este, az Új Jeruzsálem Közösség Tűz-evangelizációján találkoztam vele. Keményvonalas evangéliumi protestáns igehirdetés, roppant szimpatikus előadásban. Megdicsérte tolmácsát, amiért követi oklahomai kiejtését, de valójában a legérthetőbb angolt beszélte, amit eddig életemben hallottam. (Vagy én fejlődtem?) Sokat jelentett, hogy lassan, tagoltan, percízen beszélt. Ugyanakkor szónoki biztonsága, gesztuskészlete, természetessége imponáló volt. Amikor imaszolgálatára sor került, Isten ereje félreérthetetlenül áthatotta a termet. Azt mondták, Isten fénye «az arcomra ugrott», amikor Doug értem imádkozott. Könnyűséget és örömöt éltem át. Köszönöm, Csodálatos.

A szebbik nem egyes tagjai produkáltak némi hisztériát, de nem túlzottat, és amögött is világosan lehetett látni a hiteles istenélményt, az arcokon azt a fényt, amit pszichikai tényezők nem hozhatnak létre. Csak a vak nem látja, hogy a karizmatikus jelenségcsoport lényegesen több és más, mint a merő hisztéria. Persze, Isten érintését mindenki a maga módján reagálja le, emberségünkből nem vetkőzünk ki. Miért volna ez baj? Én megköszöntem Dougnak és a helyemre ültem, X. hölgy pedig sírt, nevetett és kiabált. Ezzel semmi rendzavarást nem okozott, a fojtott atmoszféra ezerszer rosszabb. (Az viszont már eltévelyedés, ha a férfias elem háttérbe szorul és a feminin emocionalizmus uralkodik. Ez taszítja a komolyabb embereket, mindkét nemből. De Doug egész józan lénye kizárja az ilyesmit.)

Kérdezheted, TALAKE, mi a kifogásom Moby Dick teológiája ellen. Sok más mellett, alapvetően az, hogy egybemos két állítást, amelyek egyike igaz, másika nem. Az egyik a tradicionalizmus kritikája: mintha Isten országához elegendő volna az, hogy tartjuk a vallásos szokásokat és jó emberek vagyunk. Ez a kritika jogos; újjá kell születnünk, onnan felülről. A másik viszont annak a rejtett feltételezése, hogy ez az újjászületés kizárólag az evangéliumi protestantizmus sablonja szerint történhet: felszólítanak, hogy fogadd el Jézust életed Urának és személyes Megváltódnak, és te ezt megteszed. Ez tévedés. Nem mondom, hogy ez a sablon rossz (magam is alkalmazom, ha az adottságok ezt kívánják), de nem sablonok üdvözítenek, hanem Jézus, és az ő fantáziája gazdagabb a mienknél. El kell fogadnod Jézust életed Urának és személyes Megváltódnak, de ez éppúgy érvényes, ha példának okáért a gyóntatószékben történik (hogy csak egyet említsek a sok lehetséges mód közül), vagy talán (hogy még egy fontos esetet említsek) a fogalmi szintnél mélyebben, a lelkiismeret rejtekeiben, ahova emberi tekintet nem hatol (ez persze nem a törvényes út, ahhoz további feltételek szükségesek, de a Lélek ott fúj, ahol akar). Ott van aztán a gyermekkeresztségben történő, az aktuális hitet megelőző újjászületés: Isten előbb szeretett minket... Igen, az evangéliumi protestáns sablon nagyvonalúan mellőzi a szentségi dimenziót, amely pedig a Szentírásban nyilvánvaló: «vízből és Lélekből». Az evangéliumi protestantizmusnak vannak helyes elemei és vannak téves elemei. Érteni kell a megkülönböztetéshez.

Állásfoglalásom érthetővé teszi, miért állok kétfrontos harcban. A tradicionalista szokáskereszténység a plébániák életében rendkívül erősen jelen van, és lassan már sokkoló eredményeket produkál, a keresztény erkölcstan hatályon kívül helyezését, a pogányság és a mágia elismerését. Másrészt katolikus karizmatikus körökben is sokan kritikátlanul magukévá teszik az evangéliumi protestáns modell egyedül üdvözítő voltát. Én mindkét oldalt ütöm, engem mindkét oldal üt. Ők vannak többen, így én kapok több ütést.

Engem kétszer csapott kupán,
s ő egy pofont kapott csupán...

(Ne nyafogj, Koloán, ne nyafogj.)