Vasárnap. Végeztem a délelőtti gyóntatással. Újpesten a metróvégállomás aluljárójába tartok, lefelé a lépcsőn. Lent egy asszony magából kikelve szid egy olyan tizenhét éves forma lányt. Dühtől megvadulva hajol feléje, míg a lány karjait védekezőleg is, dacosan is összefonva lapul háttal a falhoz a fúria elől. Az asszony nem képes fékezni haragját, hatalmas pofont mér a lány arcára. A lány sírva, visszakiabálva elszalad, ott mellettem, föl a lépcsőn. Az asszony fenyegetőzve utána: «Úgyse tudsz elszökni...» Egy kisfiú tanácstalanul állva nézi a jelenetet, öccse vagy mostohaöccse lehet a lánynak.

A lány bizonyára komolyat vétett; talán barátjánál töltötte az éjszakát; talán pénzt lopott anyjától kábítószerre. Fölteszem, hogy itt, az aluljáróban találkozhattak össze, mikor az anya dühe és tehetetlensége már a csúcsponton volt. Mégis, a dühöngés, a nyilvános megszégyenítés, a fenyegetések csak a végleges elidegenítés irányában hatnak, nem segítenek semmit. Fáj a szívem, könnyeimmel kell küzdenem egész úton hazafelé. Próbálom elemezni érzéseimet: miért hat rám ez a jelenet ilyen intenzíven, amikor a rádió sokkal szörnyűbb eseményekről számol be nap mint nap? Közelről persze más, az érzékszervi észlelet közvetlenebbül hat az idegekre. De végeredményben azt találom, hogy az általam annyira megcsodált anyaság ideálja lett durván összetörve és beszennyezve. Lám, vigyázni kell, hogy bálványt abból se csináljunk.

Így van ez, Uram, Gyönyörűm, Egyetlenem. Egyedül benned nem csalódik az ember. De eléd tárom zsoltáraimat, fájó szívem alázatos könyörgését a családokért. És személyesen ezért a lányért, ezért az asszonyért, ezért a kisfiúért... Hiszen Te szereted őket.