Tegnap neveket is adtam a fenyegető krampuszoknak, az ablakon beleselkedő sanda pofát Szvurongnak, az uszonyos torzleányt Dzsaábinak becéztem el. (Azt nem mondhatom, hogy kereszteltem.) Miért? Csak. Szellemi lényeknek nincs szükségük szavakra, következésképpen nevekre sem; a Biblia mégis ad nekik neveket, hogy azonosítsa őket; hát én is adok.

Szvurong nem annyira a félelem lelkeként, hanem a betegség lelkeként mutatkozott be; torz, csúf betegség lelkeként. Ma reggel szédülés fogott el, aztán hányinger. Nagyon rossz volt. Úgy mentem az utcán, mint a részeg. Kétszer hánytam is. (Azt már itthon.)

Voltál már úgy, TALAKE, hogy dicsőítetted Istent, nem hálából valamiért, hanem önmagáért? Imádkoztam gyógyulásért, kergettem a krampuszt, ám változatlanul rosszul voltam. Ilyenkor szép az öncélú dicsőítés. Nem érzed (a szédülést érzed), de mondod, mert hiszed. Innen szép a győzelem!

No, azért a doktornőt is meglátogattuk ám, kaptunk injekciót meg tablettát. De addigra már jobban is voltam. A szenvedés úgy hat óra hosszat tartott. Áldott vagy, Csodálatos, a nehéz órákért is.

Azonos-e Szvurong az őszi Rémpofával? Valószínűleg nem. Rémpofa szemből támadott: éles fizikai fájdalmak, szív-túlizgatottság. Szvurong torz és sanda.