Persze, nem biztos, hogy az ágostonos krónika kellő árnyaltsággal adja vissza a dominikánus Valverde szerepét (ugyanis többé-kevésbé mindnyájan emberek vagyunk). Valverde egyébként is kivétel. A spanyol szerzetesek, köztük a dominikánusok is, áldozatos odaadással szolgálták az indián őslakosságot, éles ellentétben az aranyéhes, kegyetlen konkvisztádorokkal; a jezsuiták pedig valósággal csodát műveltek a paraguayi redukciókban. Ami Pizarrót illeti, ha jól készültem történelemből, ő saját uralkodója ellen is föllázadt, egy alkirályt le is győzött s az elesett a csatában, de végül az új alkirály lett a győztes, s ezúttal, a szimmetria kedvéért, Pizarro halt meg a döntő ütközetben. Végül pedig a bálványimádás valóban förtelmes; nem ugyan a peruiak, hanem a mexikói indiánok, volt hogy egyetlen ünnepség alkalmából húszezer embert áldoztak föl Huitzilopothli had- és napisten tiszteletére; sokezer embert áldoztak minden évben Quetzalcoatlnak, a tollaskígyónak is. Az eleven áldozatok mellkasát kőkéssel fölhasították, és kitépték a szívüket. A kegyetlen, kicsapongó, pénzéhes spanyol hódítók ennek mégiscsak véget vetettek; mindent összevéve több jót tettek, mint rosszat. Ez nem mentség a fentiekre; de a kereszténységnek van egy objektív üzenete, amely méltatlan hordozókon át terjedve is fölszabadító.