Pierre Janelle The Catholic Reformation című, 1963-ban megjelent könyvéből többször idéztem. Most összefoglalom a szakaszosan, inkább csak a hétfői gyóntatás szüneteiben végigolvasott könyv fő tanulságait.

(1) Már a 15. század végétől létezett a katolikus Egyházban egy egészséges reform-mozgalom, amelyben a keresztény humanisták pozitív szerepet játszottak. A 16. századi protestáns reformáció fellépése után ez a mozgalom erősödött és kiteljesedett.

(2) A trentói zsinatnak döntő jelentősége volt többek közt abban is, hogy a pápaság központi hatalmát a széthúzó tendenciákkal szemben megerősítette; ebből a távlatból világosan látható, mennyire szükséges volt a pápai tévedhetetlenség dogmája, amely a 19. században föltette a zárókövet Trento művére.

(3) A trentói reform még nem barokk, hanem a megnemesített renaissance vonalát követve klasszicista szellemű, a keresztény humanizmus szabta meg irányát. Ez jellemző többek között a jezsuita iskolákra is, amelyek akkori forradalmi újdonsága és fölbecsülhetetlen értéke csak most tárult föl előttem.

Ezek új dolgok voltak számomra. Ugyanakkor a könyvnek önként vállalt korlátja, hogy a protestáns reformációról alig tesz említést. Ez kicsit olyan, mintha valaki megírná Európa történetét 1941 és 1945 között, de úgy, hogy nem tér ki a második világháborúra. Érződik az is, hogy a könyv a 2. vatikáni zsinat előtt született. Az újkor által a kereszténységnek átnyújtott kihívásra csak ez a legújabb zsinat adott választ. A válasz tömören: a keresztény hit nem kulturális adottság, hanem csodaszép, vakmerő és lényegénél fogva befejezetlen kaland a pluralista társadalomban.