Az újpesti hómezőkön való bukdácsolásom szüneteiben elolvastam Mircea Eliade A samanizmus című könyvecskéjét. (Miért nem «sámánizmus»? A kadarizmus alatt nem voltak a fordítók ekkora sznobok.) Bizony ennek fele se tréfa. A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. A mágia nemcsak hiszékenyek képzelődése, hanem valóságos kapcsolat rejtett erőkkel. Csak az a baj, hogy (a jószándékot kétségbe nem vonva) ez az ajtó a pokolra nyílik. A bukott univerzumban a bukott angyalok grasszálnak. Istenhez Jézus Krisztuson kívül nem vezet más ajtó. Eksztázis-technikákkal nem közelíthető meg az ég; a sámánutazás csak utánzat.