Ebédeltem a West End Cityben található számos önkiszolgáló étterem közös asztaldzsungelében. Befejeztem, fölálltam, gondosan összehúztam táskámon a cipzárakat, karomra vettem kabátomat, vállamra a táskát, és készültem, hogy meginduljak műanyag étkezőtálcámmal, az étszereket a gyűjtőládába, a tálcát a láda tetejére elhelyezni. Ekkor idős tálcaszedő hölgy lépett hozzám, és megkérdezte, el szabad-e vinnie a tálcát. Meglepve mondtam igent, mert hiszen van elég összeszedni való tálca azok után a lazább típusú vendégek után is, akik nem viszik helyre tálcájukat az étkezést követően. De a néni láthatólag nem tételezte föl, hogy ott akarom hagyni a tálcát, sőt, látva kellemes meglepetésemet, rám mosolygott. Mosolya azt mondta: „Tudom, hogy helyére akartad vinni a tálcát, de én szívesen elvégzem ezt a munkát helyetted.” Visszamosolyogtam, miközben örömmel megköszöntem. Elég ügyetlen vagyok a tálcák adminisztrálásában, főképpen a műanyag tányérok és evőeszközök anyagmozgatásában, s az állandó ügyelésben, hogy tálcámmal, kabátommal, táskámmal el ne sodorjam valaki másnak a tálcáját, kabátját, táskáját, fejét, gyerekét és egyéb alkatrészeit. Mosolyomban megkönnyebbülés volt és hála. A néni megszabadított a Canossa-járástól.

Jó visszamosolyogni.