— Mester! — mondta a tanítvány áhítattal. – Már gyakorlom a lótuszülést. De egyelőre keservesen megy.

A Mester köntöse hosszú ujjába rejtette kezét, és sokat tudóan mosolygott.

— Mélységről mélységre haladj — mondotta súlyosan és rejtélyesen. — Ami nehéz volt, könnyű lesz, és ami lehetetlen volt, lehetővé válik. Igazi lényed mindenható.

— Egyedül Isten mindenható — mondta ijedten a tanítvány.

— Isten benned lakik – felelte a Mester bölcs mosollyal. — Ébreszd föl önmagadban.

— Mester — kérdezte a tanítvány — Ismered Loyolai Szent Ignácot?

— Hogyne ismerném — mosolygott a Mester. — Látod, ő egyike azoknak, akik felébresztették Istent önmagukban. Az igazi nagyok közé tartozik.

— De ő nem kívánja, hogy lótuszülésben szemlélődjünk — jegyezte meg reménykedve a tanítvány. — Azt mondja, a szemlélődést végezzük hol térden állva, hol földre borulva, hol hanyatt fekve, hol ülve, hol állva. Miért tulajdonítasz olyan nagy jelentőséget a testtartásnak?

A Mester arcáról eltűnt a mosoly.

— A hagyomány, amelyre oktatlak — mondta vontatottan — több ezer évvel ősibb Szent Ignác koránál.

— Azt ígérted, megmaradhatok a keresztény hitben — szólt tágranyílt szemmel a tanítvány.

— Miért is ne maradhatnál? – kérdezte nyugodtan a Mester. — Az is egy építőköve a Nagy Egésznek, amely bennem testesül meg.

Elővette két kezét köntöse ujjából, és a tanítvány dermedten látta, hogy ujjai karmokban végződnek.

— Itt hagylak! — sikoltotta. — Nem leszek tovább a tanítványod!

— Dehogynem! — üvöltötte a Mester, és karmos mancsaival megragadta. — Jössz velem az örök tűzre!

Budapest, 2005. január 30.