„Örökké!” — mondogatta a hétéves Teresa. – „Gondold meg, Rodrigo, örökké!” A kislány nem tudott betelni a gondolattal, hogy a mennyei boldogság örökké tart. Rá is beszélte tizenegy éves bátyját, hogy menjenek el együtt a mórok földjére. Azok majd csak megteszik nekik a szívességet, hogy elvágják a nyakukat. Így vértanúk lesznek, és annak a kis halálnak árán olcsón jutnak az örök boldogsághoz. Pechjükre, amikor megindultak a mórok földjére (valójában éppenséggel az ellenkező irányba), a város határában nyakoncsípte őket nagybátyjuk, és zsarnoki önkénnyel visszacipelte a két kicsit a mulandó élet siralomvölgyébe.

Amit Avilai Szent Teréz gyerekfejjel ilyen naivul és tisztán megértett a 16. században, azt sok mai keresztény felnőtt fejjel is szem elől téveszti. Ezek a siralomvölgyet vidámparknak látják, ahol ki kell élveznünk a mulandó örömöket, ha tudjuk is, hogy a szórakozóhely előbb-utóbb bezár. Mikor aztán leszakad velük a hullámvasút (egy haláleset, egy hűtlen házastárs, akár egy munkahelyi mellőzés elég ehhez), keservesen panaszkodnak, és Istent kezdik vádolni, mint balkezes vidámpark-igazgatót.

Nem ismerik az Örökkévalót! Isten a szeretet végtelen óceánja, határtalan teljessége az örömnek, lángoló boldogság. Amikor Neri Szent Fülöpre kiáradt a Szentlélek egy pünkösdi vigilián, tűzgolyó hatolt mellkasába, és olyan szeretet égette belülről, hogy föltépte mellén az inget és kiabált: „Ne, Uram! Elég, nem bírok el többet!” Az örök életben Isten alkalmassá tesz bennünket, hogy fájdalom nélkül fogadjuk be szeretetének szívszakító szépségét és emésztő lángját. Szinte szétvet a boldogság, de hozzá tágul a lényünk. Beteljesedik minden, amire vágyaink irányultak, kiegészül minden, ami töredékes volt a földön, túláradó gazdagsággá növekszik, amit a siralomvölgyben föl kellett áldoznunk. Megértjük, hogy a földi fájdalom nem baleset volt, hanem „vándorlás a mórok földjén”, utazás az Isten felé. S ha ővele egyesültünk, nevetnünk kell a boldogságtól, táncolnunk, repesnünk és dalolnunk kell, nem férünk a bőrünkbe örömünkben.

Örökké, Rodrigo, örökké.

Budapest, 2005. január 23.