A 2004-es év a délkelet-ázsiai szökőár-katasztrófával búcsúzott. A történelem Ura szivacsot vett kezébe, és letörölt százötvenezer embert a föld színéről, akár egy krétarajzot a tábláról.

Miért cselekszik így Isten velünk? Mindenekelőtt azt kell válaszolnunk: a sátánnak hatalma van ezen a világon. A pusztítás borzalma elsődlegesen a Gonosz arculatát mutatja, nem Istenét. Egy szolgaságra vetett teremtésben élünk, egészen Isten fiainak végső megnyilvánulásáig (Róm 8,19 kk). A természeti erők romboló haragja mögött az Ellenség vak dühe áll. Meríthetjük ebből azt a tanulságot, mennyire naiv a természetgyógyászat és a New Age hite a természet és az univerzum mindent meggyógyító, megbékítő erejében. A természet pusztul és pusztít. Nem paradicsomban élünk, nem a romlatlan természettel állunk szemben, hanem a „levegőben uralkodó fejedelemmel” (Ef 2,2).

Ám tovább kell kérdeznünk. A Gonosz uralma nem abszolút. A sátán és angyalai csak azt a rosszat tehetik meg, amit Isten megenged nekik. A Szentírás soha nem habozik a természeti katasztrófákat Istennek tulajdonítani, legyen szó a vízözönről, Szodoma pusztulásáról, vagy a Dávid király országát tizedelő pestisről. Ilyenkor a csapás kapcsolatba van hozva az emberi bűnnel, mint annak következménye.

Jób könyvéből és az Újszövetségből tudjuk azonban, hogy nem lehet minden szenvedés mögött bűnt keresni, mert az ártatlanok is szenvednek. A szökőár nem válogat. Isten, az élet és halál ura, félelmetes fenségében mutatja meg magát az ilyen katasztrófákban, mint Jóbnak a forgószélből. Átérezzük, hogy teremtmények vagyunk, relatív, függő lények. Egyedül Isten szabja meg életünk határait. Csodálatos dolog, hogy ezt a rémületesen nagy Istent Jézusban Abbának, Édesapának szólíthatjuk, de sose merészelném őt lepapázni vagy apucizni. Jézusban Isten félelmetes nagysága életadó szeretetként mutatkozik be. Isten tiszta Báránya legyőzi a halált, föltámadásában átértékelődik a szenvedés és a pusztulás. A katasztrófa, ha Jézusban éljük meg, nem lehet végső szó. „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk” (2Tim 2,11).

Vele együtt halnánk-e meg, ha e pillanatban egy katasztrófa véget vetne földi életünknek? „Legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia” (Lk 12,40). Az ember csak kétféle állapotban lehet: Isten kegyelmében vagy halálos bűnben. Testvérem, melyikben vagy most? Mindig megdöbbenek azok vakmerőségén, akik súlyos bűnökben élnek, és hónapszámra nem gyónnak. Vajon igazán hisznek a félelmetes Istenben? „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek” (Lk 12,4-5).

A legalább havi gyakoriságú gyónást szükségesnek tartom azok számára is, akiknek csak bocsánatos bűneik vannak. A megbánatlan bocsánatos bűn a halálos bűn előszobája. Ha nem küzdünk bűneink ellen minden erőnkből, lelkiismeretünk megkérgesedik, és előbb-utóbb a súlyos kísértésnek is engedni fogunk. Ha pedig teljes erőnkből küzdünk, hogyan mellőzhetnénk a leghatékonyabb eszközt, a szentgyónást? Akik megszóló társalgás közepette jönnek a szentmisére, és hasonló ítélkező pletykálkodás közepette távoznak onnan, közben pedig nyugodtan járulnak szentáldozáshoz és hószámra nem gyónnak, korántsem lehetnek nyugodtak örök üdvösségük felől. Az ítélkezők megítéltetnek.

Nem lesz reinkarnáció, nem kezdhetünk mindent elölről. „El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet” (Zsid 9,27). Most kell készen állnunk.

A szökőár az ítélet előképe.

Budapest, 2005. január 2.