Ezt így tanultuk, így énekeltük az iskolában, így áll a Hálón is. Görboán, ötgyermekes családapa, aki harmincegynéhány évvel ifjabb nálam, másképp tanulta. 

Az az őrült diktatúra írta át így a népdalt, amely sátáni gyűlöletében damnatio memoriæra ítélte Isten szent nevét, ki akarta irtani a jövő generáció tudatából. Sikerült kitenyészteniük egy nemzedéket, amely már Isten nélkül emlékszik a szövegre. Sej, nehéz a rézágyú, de mégjobban fölszántották a magyar hegyet-völgyet az orosz páncélosok. Ebből a lélekgyilkosságból táplálkozik az a politikai erő, amelynek nem kell az Isten nevével kezdődő alaptörvény. Ebből a lélekgyilkosságból született az az istentelen és erkölcstelen pedagógusgárda, amely ma is jelen van még a katolikus iskolákban is.

Sej, nehéz az a rézágyú. Kisiskolás koromban még ezt énekeltüka Boldogasszony anyánkban:

Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

A Horthy-korszakban szabad volt így dalolni. De a felszabadult haza nem lehetett romlott, s bár az ének nyomtatott szövegében hosszú éveken át még a „romlott” szó állt, édesnek kellett vallanunk a szocializmust építő hazát. Most pedig, hogy már nem kell, ezt énekeljük önként, senkinek nem jut eszébe kijavítani a romlott szöveget. Hogy a haza romlottabb, mint valaha, az kit érdekel? A vörös csillag egy mozgalmi jelkép. Az ám, a haza rabszolgaságba döntésének, gyilkos megrontásának jelképe.  

Sej, nehéz a rézágyú. De azért szívesen hozzávágnám rézagyú honfitársaimhoz.