Soha ilyet, gyerekek. Egy harminc körüli hölgy átadta nekem a helyét a hatos villamoson.

Nem mindennapos az ilyesmi, nem is minden hetes. Egyáltalán nem pályázom rá, szívesen állok, ha nincs túl sok csomagom. De ha már valaki fölajánlja a helyet, el kell fogadni, ezt eldöntöttem egyszer. A visszautasítás nem esik jól. Magam is örömmel adom át ülőhelyemet várandósoknak, kisgyermekeseknek, s akkor vagyok boldog, ha elfogadják. Lelkesen megköszöntem tehát, s letelepedtem.

A hölgy meg állt.

Ilyenkor borzalmasan érzem magam. Nem azért, mert a szebbik nem egyik tagja szenved, ennyit ki lehet bírni. Az zavar: hátha a másik föltételezi rólam, hogy tudatosan álltam az ő ülőhelye mellé, arra számítva, hogy fölajánlja nekem. Igazán eszembe se jutott ilyesmi, azért álltam oda, mert ott volt hely. De ezt nem mondhatom meg neki, hiszen nem vádol, hát nem is védekezhetem. Ezen nem lehet segíteni: ő áll, engem meg esz a bűntudat, bár semmi alapja. 

Mit lehet ilyenkor csinálni?

Nevetni, Koloán úr, nevetni.