Avilai Teréz
Miközben Európát a reformáció harcai dúlták s hazánkban Dobó István és társai viaskodtak a törökkel, Spanyolországban, Avilában, az Encarnación (Megtestesülés) kármelita kolostorban egy harmincas éveiben járó fiatal szerzetesnő vergődött két vonzás között. Bájos ifjú hölgy volt és elbűvölő csevegő, sokan látogatták a városból, köztük egy előkelő fiatal nemes, akivel szívesen barátkozott. Közben azonban bensőséges imaéletet élt, s állandóan úgy érezte, hogy Isten szeretete nem tűr vetélytársat. Végül döntött. Megszakított minden fölösleges társadalmi kapcsolatot, és egészen Isten imádásának szentelte magát. Elárasztották a misztikus kegyelmek.
„Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább – hogy jobban megértsétek – a test, moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy aztán annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett, hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik, s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek, s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak” (TU 31).
Íme, Avilai Teréz, a misztika doktora, amint éppen a belénk öntött szemlélődés első fokát, a nyugalmi imát fejtegeti. Senkinek nem sikerült úgy szavakba foglalnia a szavakkal kifejezhetetlent, mint neki. Életműve szemléletes tanúság arról, hogy mit jelent Isten jelenlétének megtapasztalása. Vannak más író misztikusok is, de ők inkább az élmény eszmei tartalmát fogalmazzák meg, vagy pedig, teológusok lévén, elméletet is mellékelnek az élményhez. Teréz vallomása egyedülállóan konkrét, lélektani természetű; anyaggal szolgál a teológiának, nem teóriákkal. „Intenzíven személyes, rendszere addig tart, ameddig tapasztalata, és egy lépéssel sem tovább” (B. Zimmermann).
Avilai Szent Teréz (Nagy Szent Teréz, Jézusról nevezett Teréz) 1515 március 28-án született Avilában. 1536-ban lépett kolostorba. 1562-ben új, Szent Józsefről elnevezett kármelita rendházat alapított Avilában, amelyben szigorúbb életmód volt érvényben (sarutlan kármeliták). Ezt számos további alapítás követte, melyek során megszületett a sarutlan kármelita rend férfiága is. A rendi reform az üldözés valóságos viharát vonta maga után, végül azonban időtállónak bizonyult. Mozgalmas élete folyamán engedelmességből írta Teréz misztikus tanítással teljes műveit. 1582. október 4-én este halt meg Alba de Tormesben. (A következő nap a naptárreform életbe lépése következtében október 15-e volt.) 1614-ben V. Pál pápa boldoggá, 1622-ben XV. Gergely szentté avatta Terézt. Emléknapja október 15-én van. VI. Pál pápa 1970-ben egyháztanítóvá nyilvánította.
Teréz műveiről
(Készülőben)
Önéletrajz (Vida)
(Teréz életének eseményei az első sarutlan kármelita rendház alapításáig bezárólag, a misztikus kegyelmek fejtegetésével)
Idézés módja: Ö 22 (Önéletrajz 22. fejezet) Az eredetiben: V 22,6 (Vida 22. fejezet 6. pont – az eredeti ugyanis pontokra van osztva, amelyeket a magyar fordítás nem tüntet föl)
Önéletrajz
Avilai Szent Teréz Önéletrajza (Libro de la Vida) nem a modern önéletírások megszokott mintáját követi, inkább Szent Ágoston Vallomásainak műfaját, de ahhoz képest is egyedülálló mű. Teréz életművén belül is kulcsszerepe van, többi könyvének megértéséhez alapvető segítséget nyújt. Egyúttal legterjedelmesebb műve is. Eredetileg lelki beszámoló, amely arra szolgált, hogy lelkivezetői megítélhessék belőle misztikus tapasztalatainak hitelességét. Ez az 1562-es év első felében készült el, de Teréz 1564-65-ben kibővítette, részletesebben kifejtve az Úrtól kapott rendkívüli kegyelmeket. Ezért a kész mű szerkezete nem teljesen egységes. Bár életének külső eseményeit is tartalmazza, egészen az első sarutlan kármelita kolostor megalapításáig bezárólag, ne keressünk benne évszámokat és adatokat. Isten szeretetének lángvihara lakik benne.
A mai olvasót meglepheti, akár taszíthatja is Teréz szenvedélyes alázata, aminél fogva oly gyakran vádolja magát, éspedig halálos bűnökkel is, amelyek a poklot érdemelték meg. Ilyeneket ő soha nem követett el, mint éppen az Önéletrajz tanúsítja; legszörnyűbb elvetemültsége egy tinédzserkori szerelmi levelezés volt. Bármilyen csekélység is ez a mi szemünkben, Teréz az Istennel való eljegyzettség szerelmi lobogásából nézi, s a tendenciát érzékeli benne, amely elszakíthatta volna a Végtelen Jótól. Bűntudata nem kóros, a bűn valóban olyan végtelenül rossz, amilyennek ő érzékeli, és nem olyan jelentéktelen dolog, mint mi hajlamosak vagyunk feltételezni. A Teremtő iránti imádó hódolatának kifejezéseit („Ő Szent Felsége”) pedig úgy kell fogadnunk, hogy figyelembe vesszük az akkori spanyol társadalom nyelvezetét, továbbá azt a tényt, hogy a mi korunk embere hajlamos megfeledkezni az egészséges istenfélelemről is – igen jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy Teréz ebben korrigáljon bennünket. A Végtelenül Szent előtt nem borulhatunk le elég mélyen.
Teréz életének egyik legfontosabb eseménye kétségtelenül az, amelyet az Önéletrajz 4. fejezetében beszél el: amikor nagybátyjától megkapja a ferences Francisco de Osuna művét, a Harmadik lelki ábécés könyvet (Tercer abecedario espiritual), egy ötkötetes lelki mű harmadik kötetét. „Ábécés könyv” azért, mert Osuna egy-egy szentencia, kijelentés kezdőbetűje szerint betűrendben csoportosítja témáit, majd ezeket a szentenciákat kommentálja. A harmadik ábécés könyv az összeszedettség imáját (oración de recogimiento) tárgyalja. Teréz számára reveláció. Ő sohasem tudott „az értelmével dolgozni”, vagy képzeletével maga elé állítani témákat, vagyis módszeresen elmélkedni a Loyolai Szent Ignác által kidolgozott technikával. Most olyan imamódot ajánlanak neki, ami megfelel lelki alkatának. Követi Osuna útmutatásait, egyszerű összeszedettségben az Úrra figyel, s hamarosan megtapasztalja a nyugalom imáját (oración de quietud). Megindul a misztikus kegyelmek útján.
Jó ideig eltart, amíg függetleníti magát Osunától, fölismerve, hogy mestere két dologban téved. Az első az, hogy mesterségesen le kell állítanunk értelmünk működését, „nem gondolni semmire”. Teréz megállapítja, hogy ez egészségtelen törekvés, mert „ott maradunk ostobán és hidegen. ... Hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, s tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság” (Ö 12). Ha az Úr maga köti meg lelki képességeinket a belénk öntött szemlélődésben, az egészen más. Osuna második tévedése az, hogy minden anyagi dologtól, még Krisztus emberi természetétől is meg kell szabadulnunk a szemlélődő imában. Teréz ezt csak rövid ideig fogadja el, de belátja, hogy tévedés, és később szenvedélyesen cáfolja. „Hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk” (Ö 22).
Terézzel nagy titkokat közöl az Úr. Megrendülve állunk a neki jutott kegyelmi ajándékok előtt, amelyekben Isten valósága tapinthatóvá válik. Önéletrajzában négy szinjét különbözteti meg az imádságnak, s ezt az öntözés négy módjához hasonlítja. Az első mód az, amikor vödörrel mi magunk hordjuk a vizet (ez az aktív erőfeszítéssel végzett imádság). A második az, amikor vízemelő kereket használunk (olyan összeszedettség, amelyben már fellép a belénk öntött szemlélődés, a nyugalom imája is); a harmadik, amikor az öntözött földhöz vezetjük egy folyó vizét (a nyugalom imájának intenzívebb formája); a negyedik a záporeső (az egyesülés, unión, amelyben Isten átmenetileg leállítja a lelki képességek működését). „A lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképpen, mint az égő tűz, amely lángot vet; s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek, de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja” – olvassuk az egyesülés imájáról (Ö 18).
Mindezt csodálni kell, nem irigyelni. Amire magunktól képesek vagyunk (értsd: aktív erőfeszítéssel – de nem Isten kegyelme nélkül), az a vízhordás, vagyis az az összeszedettség, amit mi teremtünk magunkban. Merüljünk csöndbe, és a csönd mélyén szólítsuk meg a mindenütt jelenlevő Urat. Imádjuk őt, szólítgassuk szeretettel, beszéljünk hozzá teljes egyszerűségben, figyeljünk a gondolatokra, amelyek ilyenkor keletkeznek szívünkben. A többi Tőle függ, és ez így van jól. A Tűz ajándék.
Az Önéletrajz magyar fordítása a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány engedélyével alább a oneletrajz-vida.rtf fájlban letölthető.
Szövegek
Miközben Avilai Szent Terézről írok, az a vágy vezet, hogy minél többen megismerjék az ő műveit és merítsenek tanításából. Ezt pedig nem a magyarázat szolgálja leginkább, hanem a művek maguk. Albert atya, a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány főnöke volt szíves megengedni, hogy Teréz műveit a Hagiosz weblapon közzétegyem, jóllehet copyrightjuk még nem járt le. Hálásan nyugtázom ezt, köszönettel mindazoknak, akik a szövegek digitalizálását végezték, és valamennyi munkatársamnak. Szolgáljon mindez Isten dicsőségére.
Teréz szövegei nem egyszerre, hanem fokozatosan fognak megjelenni a weblapon. Nagy munkába kezdtünk, az olvasó türelmét kérem. (2007. november)