Ordít az oroszlán

Jelmondatom: „Ordít az oroszlán: ki ne remegne? Szól az Úr Isten: ki ne prófétálna?” (Ám3,8). Rövidebb írásaim gyűjteményéhez ebből az idézetből választottam címet. A lenti almenüből ezek az írások nyithatók meg. Ide teszem be újabb előadásaimat, cikkeimet is, hacsak idővel nagyon sok nem lesz. Egy részüket már különválasztottam, éspedig a polémikus, a lelkek megkülönböztetését gyakorló írásokat, amelyek Rézkígyó címen külön menüpont alatt találhatók. Az oroszlánordítás Isten szavának szívet remegtető erejét képviseli.

Féltékeny Isten

Féltékeny Isten

Új teremtés

A Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozóján, 2002. október 19-én az esztergomi bazilikában elhangzott előadás

Farkasok, medvék, méhek

Az Egy zarándok elbeszélései c. orosz lelki könyv hősét, a félkarjára béna zarándokot, egy alkalommal megtámadja az erdei úton egy nagy farkas. Jobb híján olvasójával védekezik, amelyet szentéletű sztarece halála után örökölt. A farkas megugrik, az olvasó a nyakára tekeredik, és beleakad a bozótba. A zarándok utána megy, és ha szakadtan is, de visszaszerzi olvasóját, a farkas pedig elmenekül. Az esetet később egy tanító így magyarázza:

A sztarec, akié ez az olvasó volt, szent volt. Nos, mit is jelent a szentség? Semmi mást, mint az első ember ártatlanságába való visszatérést, jámbor gyakorlatok segítségével. Ha megszentelődik a lélek, szent lesz a test is. Az olvasó állandóan a kezében volt, következésképpen a kéz érintése és sugárzása által szent erőt kapott, az első ember bűntelen állapotának erejét. Ez azonban a szellemi természet titka! Ezt az erőt minden állat megérzi mind a mai napig. (A zarándok elbeszélései. Bencés kiadó, Pannonhalma, 1994. 56. o.)

Ha valaki kétségeket táplál, hogy ez a (végeredményben fiktív) történet helyesen ábrázolja-e az állatvilág viselkedését a szentség sugárzásával szemben, vitán felül megtörtént eseteket sorolhatunk fel, amelyek ugyanezt mutatják. Szárovi Szent Szerafimot például gyakran egy medve társaságában ábrázolják.

Szent Szerafim éppúgy beszélt az állatokhoz, mint Assisi Szent Ferenc. Egy nap két apáca látta, amint hosszadalmasan beszélget egy medvével. Az orosz őserdei medvék nagyon vadak, és a két nő nagyon megijedt, Szerafim azonban megnyugtatta őket, és megmutatta nekik, hogy aki meg van szentelve, olyan békében él az egész teremtéssel, mint Ádám a bűnbeesés előtt. (Krisztus közöttünk. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 100. o.)

Egy másik 19. századi szent, az első boldoggá avatott arab, Betlehemi (vagy, származási helyéről, Abellini) Boldog Mirjam, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária kármelita nővér életrajza följegyzi:

Mint egyes más nagy szenteknél, úgy nála is tapasztalhatjuk, hogy bizonyos fokig helyreállt közte és az állatvilág között az a paradicsomi állapot, amidőn még minden egyéb teremtmény engedelmeskedett az embernek.

Különösen szerette a méheket, s valahányszor elment a méhkasok előtt, nem mulasztotta el ezeket a kis rovarokat arra inteni, hogy buzgón szolgálják az Úristent, és dicsőítsék Őt a maguk módja szerint. Egy alkalommal észrevette, hogy az egyik kasból raj készül kifelé. Így szólt hozzájuk: „Kis állatkái az Úristennek, ha olyankor találtok kirepülni, amikor mi nem vagyunk itt, akkor szálljatok szépen a földre, amíg csak én ki nem jövök, s akkor azután felszállhattok a fára.” Másnap a raj csakugyan kirepült, s a pázsiton foglalt helyet. Mikor pedig Mária nővér kijött, akkor fölemelkedett onnét és egy fára szállt, de úgy látszott, mintha el akarna széledni. Mária erre felszólította a vele lévő nővéreket, hogy mondják el vele együtt a Veni Creator himnuszt, s így szólt a méhekhez: „Jézus nevében menjetek be a kasba.” S csakugyan, mire a himnuszt elvégezték, a méhek szép egymásutánban bementek az odahozott üres kasba. (Miriam. Sarutlan Kármelita Zárda, Keszthely, 1934. 68. o.)

Assisi Szent Ferenc viszonya az állatokhoz közismert. Mindennek bibliai alapjaként pedig a Kísértő elutasítása után a Márk-evangélium így ábrázolja Jézust a pusztában:

A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki (Mk 1,13).

Ez a paradicsom fölvillanása a bukott világban.

Helyreállított paradicsom?

Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy akik egész lényükkel a Megváltó Jézushoz tartoznak, azok számára visszaáll a paradicsomi állapot, az eredeti szentség és igazság állapota, s vele a természettel való harmónia, amelyet az emberiség az ősbűnnel elvesztett?

Egész határozottan: nem. Csak annyit mondhatunk, hogy a megváltott emberi egzisztencia számos közös vonást mutat föl az eredeti, paradicsomi állapottal. Minden vonása azonban nem közös vele. Könnyű rámutatni, hogy bár a megváltás eltörli a bűnt és visszaadja Isten kegyelmét, nem adja vissza a rendetlen vágyaktól való mentességet; a belső harmóniáért a megigazult embernek is meg kell küzdenie, s bármennyire megküzdött is valaki érte, a teremtés továbbra is halált hordoz méhében, a szentek számára is. (Az említett Mirjam nővér nagy kínok közt halt meg, bár végülis boldog mosollyal az arcán.) Éden kertjét kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24); aki be akar jutni, arra a lángoló kard lecsap. Nincs számunkra többé paradicsom a halálon innen. Amikor Jézus azt mondja a megtért gonosztevőnek: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), a mindkettőjük halála utáni állapotról beszél. A halhatatlanság paradicsoma nem áll vissza.

Isten nem mozdítja hátrafelé a dolgokat, hanem mindig előre.

Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem. Most sarjad; talán nem tudjátok? (Iz 43,18-19)

Agnes Sanford találó hasonlata szerint Isten úgy cselekszik, mint a keleti kézi szőnyegszövő, akinek egész családja résztvesz a munkában. Ha valamelyikük hibázik a mintában, a mester nem fejti föl az elkészült szövést, hanem módosítja a mintát, belekombinálva az eltérést is; így még gazdagabb minta születik. Isten belekombinálta tervébe az ember bukását. Nem törölte el a bűn következményeit, hanem Egyszülött Fiát küldte a bűn következményeivel terhes világba. Csodálatos szeretetében Jézus azonosult a bűnös emberrel és magára vette sorsát, a halált. Kereszthalála áldozat, amelyben megjelent a földön Isten tökéletes imádása, s amely a föltámadás dicsőségébe vezet. Hittel be kell lépnünk Jézus kereszthalálába, hogy föltámadásában is részesedjünk (Róm 6,3-4). A föltámadás dicsősége nem azonos az eredeti paradicsommal, több és más. Isten fiainak megnyilvánulását, Isten színről színre látását jelenti (1Jn 3,1), ahol Isten mindent áthat jelenlétének fényével (Jel 22,5), és Ő lesz minden mindenben (1Kor 15,28).

Addig a teremtés várakozik és vajúdik.

A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig (Róm 8,19-22).

Ám ez nem a jelen univerzum fizikai keretei között valósul meg.

Az egek elégnek és szétfoszlanak, az elemek pedig a tűz hevétől elolvadnak. Mi azonban – az Ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik (2Pt 3,12-13).

A jövendő paradicsom tehát transzcendens, nem helyezhető el történelmünkben, bár szerves folytatása annak. Minden ellenkező elképzelés mitológia.

Hát Jézus ezeréves uralma, amelyről Jel 20,1-6 beszél? Tudnunk kell, hogy a régi egyházatyák közül többen visszautasították, nem tartották kánoninak a Jelenések könyvét, mert azt gondolták, hogy ezt a helyet szószerint kell érteni, és ezt az értelmezést nem tartották összeegyeztethetőnek az evangéliumi jövőképpel. Végülis az Egyház elfogadta a Jelenések sugalmazottságát, de azzal a fenntartással, hogy a szóbanforgó helyet jelképesen kell érteni. A Jelenések könyve amúgy is telistele van jelképekkel, mindvégig szimbólumnyelven beszél (gyertyatartó, királyi szék, villámok, hét fáklya, üvegtenger, hétpecsétes könyv, Bárány, lovasok, tömjén, lezuhanó csillag, repülő sas, mélység kútja, sáskák, asszony, sárkány, fenevadak, nagy parázna asszony, aranycsészék, mennyei Jeruzsálem, tizenkét kapu, élet vizének folyója – a felsorolás korántsem teljes). Az ezeréves ország is jelkép, szimbóluma elsődlegesen az üdvözült vértanúk állapotának, másodlagosan az Egyház állapotának a történelem végéig. Szószerinti értelmezését, a millenarizmust vagy chiliazmust az Egyház mindmáig tévtanként elutasítja (KEK 676).

Amikor a föltámadt Jézus dicsőségben újra eljön, a teremtés jelen formája nem tudja befogadni dicsőségét.

Elmúlik ennek a világnak a formája (1Kor 7,31).

A nap elsötétedik, a hold nem sugározza fényét, a csillagok lehullanak az égről, s az ég erői megrendülnek (Mt 24,29).

Ég és föld elmúlnak (Mt 24,35).

De ez mégse megsemmisülés.

Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok (Lk 21,28).

A teremtés vajúdása a föltámadt Jézus eljövetelekor megszüli az új eget és új földet, amit a hívők várnak. Ez nem a régi paradicsom, hanem transzcendens megújulás a húsvéti misztérium törvénye szerint. Isten ellenségeinek kárhozat, Isten barátainak azonban boldogság.

Tartsatok tehát bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröljék bűneiteket, s hogy az enyhülés idői eljöjjenek az Úr színétől, és elküldje azt, akit hirdettek nektek, Jézus Krisztust. Őt ugyan az égnek kell befogadnia minden dolog helyreállításának az idejéig... (Csel 3,19-21)

Lesz tehát „nagy helyreállítás”, de az nem visszatérés lesz valami régihez, hanem ítélet (Jn 5,28-29) és transzcendens beteljesülés, amit a 2. vatikáni zsinat így fogalmazott meg:

Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál, Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik mindaz, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a múlandóság szolgai állapotából mindenestül fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.

Amikor tehát Isten Jel 21,5-ben így szól: „Íme, megújítok mindent”, szószerint: idu kaina poió panta, „Íme, újjá teremtek mindent”, ez a történelem beteljesülését, az új ég és új föld születését jelenti:

Új eget és új földet láttam, mert az első ég és első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé (Jel 21,1).

A krisztusi élet radikális újdonsága

Az „újjá teremtek mindent” kifejezés Izajás 43,19 görög szövegére megy vissza: idu egó poió kaina, „Íme, új dolgokat teszek/teremtek”. (A poieó ige kettős jelentésén – cselekszik, létrehoz – alapuló jelentésmódosulás.) A figyelemreméltó az, hogy az Újszövetség a fogalmat nem csupán a végső állapotra alkalmazza, hanem (a ktizó, „alapít”, „teremt” igéből képzett főnév segítségével) a megigazult ember állapotára is a jelen világban.

Aki Krisztusban van, új teremtmény (2Kor 5,17).

A rabbinikus irodalom a prozelitákat nevezte új teremtésnek/teremtménynek (kainé ktiszisz), Pál azonban a kifejezés használatát a körülmetélés helyett a Krisztusban való újjászületéshez köti:

Sem a körülmetélés nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, csak az új teremtmény (Gal 6,15).

A kifejezés használata azért jogos, mert az újjászületett, megigazult ember valamiképpen már magában hordja az örök életet (Jn 6,47); töredékesen és elveszíthetően, de már birtokolja azt, amit teljességében és véglegesen fog birtokolni a mennyei boldogságban. Még nem mondhatja el, hogy Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28), de már részese az isteni természetnek (2Pt 1,4). Emberségének megistenülése, hogy a görög egyházatyák szavával éljünk, megkezdődött. Ez az állapot radikálisan új a bűnállapothoz képest; nagyobb változást jelent, mint a világ teremtése; teljes joggal mondható új teremtésnek, mert a teremtmény és a végtelen Isten közötti távolság nagyobb, mint a semmi és a véges valóság közötti távolság. Jézus halálának és föltámadásának húsvéti misztériuma Istenbe helyez bennünket, a lélekben Isten megközelíthetetlen világossága árad.

Ez a szellemi változás kihat a pszichére, kihat a testre, kihat a külvilágra. Karizmatikus változásokat produkál, melyeket nem az elveszített paradicsom nosztalgiájából kell értelmeznünk, hanem az új ég és új föld reményéből. A jövendő dicsőség első jelei fölragyognak mostani mulandó állapotunkban, amelyet a kereszt és a föltámadás húsvéti misztériuma pecsétel meg. Így kell értelmeznünk a testi vagy lelki egészség, továbbá az emberi kapcsolatok helyreállását a hívő életében. Nem szűnik meg a szenvedés és a halál uralma, de az új ég és új föld (amely anyagi értelemben is megkezdődött a föltámadt Úr testében) már polgárainak ismer bennünket, s ez nyomokat hagy életünkön. Előrejelzéseket kapunk.

1978-ban mondtam ki Jézus Krisztusnak, hogy egészen az övé akarok lenni. Örömben és lelkesedésben tapasztaltam meg a Szentlélek pünkösdi érintését. Nem sokkal utána rá kellett ébrednem, hogy a „régi ember” nagyon is él még bennem, félelmeivel, önzésével és bűnös vágyaival. Többször is imádkoztak belső gyógyulásomért. Nem tapasztaltam semmilyen azonnali változást. Egyszercsak azonban különös dolog történt. Akkoriban vidéken működtem, vonattal jártam hetenként Budapestre. A vonatról, tavasszal és nyárelő idején, megláttam a töltésen, réteken viruló vadvirágokat. Nyilván azelőtt is láttam őket, de mint afféle elvont agy, nem törődtem velük. Most a pipacsok és lila virágok szépsége szinte ujjongással töltött el, Isten szépségét sejttette meg velem. Ez azóta is így van. Nemrég fedeztem föl a virágágyakat a budapesti Erzsébet-téren, a Danubius-kút előtt. Az ősszel nyíló virágok már szinte elvirultak, de még megvolt a színpompájuk. Valósággal elbűvöltek engem. Kétszer is visszamentem, hogy gyönyörködjem abban a mélybíbor varázsban, amelyről úgy éreztem, nem ebből a világból való.

A másik változás még lassabban érkezett, de fontosabb: megtanultam gyönyörködni az emberekben is. Ez különösen szembetűnő a gyóntatószékben. A gyóntatás azelőtt rettenetesen fárasztó és terhes feladat volt számomra. Mintegy hat évvel ezelőtt fedeztem föl, hogy élvezem. Mély tisztelet tölt el a bűnbánókkal szemben, valóságos csodálat és megrendülés, és ajándékként élem át, hogy szolgálhatok nekik. Arra is rájöttem, hogy nem kell okosnak lennem a gyóntatásban, még kevésbé hosszadalmasnak: hiszek abban, hogy a föloldozás a legnagyobb ajándék, amit rajtam keresztül kapnak, mert abban Isten újjáteremti őket. Ezt a hitet próbálom bennük is fölkelteni és megerősíteni. Nem egyszer észreveszem, hogy visszatérnek, és növekszik bennük a reménység. Ez a tapasztalat úgy hat rám, mint a bor. A gyóntatás teherből élvezet lett.

Isten újjáteremtette kapcsolatomat a természettel és embertársaimmal.

Ízleljétek

– Isten megtapasztalása a keresztény hit szerint –

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 34,9)

„Örvendezzetek, igazak, az Úrban” – biztat bennünket a zsoltáros (Zsolt 33,1). Számos helyen éreztetik velünk a zsoltárok, hogy Isten közelsége kellemes, örvendetes, hogy „édes az Úr” (Zsolt 34,9).

Ugyanakkor a Szentírás nem kevésbé hangoztatja, hogy Isten lénye, közelsége félelmetes. Idézzük csak fel a tragikus esetet, amikor Óza megragadja a frigyládát – jó szándékkal, hogy le ne essen a szekérről – , és azon nyomban szörnyet hal vakmerőségéért, amiért Isten ládájára kinyújtotta a kezét (2Sám 6,6-7). Úgy tűnik, Isten szentségének két arculata van: egyfelől gyöngéden jó és kívánatos, másfelől ijesztően fenséges és idegen.

Ha a kettőt egyszerre akarjuk elfogadni, Isten transzendenciájára kell gondolnunk: az ő jellemvonásai nem egyszerűen a teremtmények rávetített tulajdonságai, hanem egy olyan, minden teremtményi sajátságot határtalanul meghaladó másság hordozói, amelyben már nem uralkodnak a véges lét ellentmondásai, s a teremtményekben egymást kizárónak tűnő vonások egy magasabbrendű harmóniában egyesülnek. Ez a válasz azonban újabb nehézséget vet fel: lehetséges-e a teremtmény számára a Teremtő valóságos érintését tapasztalni, nem nyeli-e el azt mindenestül az isteni transzcendencia, a teremtetlen lét határtalan mássága? Létezhet-e a földön élő ember számára érvényes és hiteles Isten-megtapasztalás?

„Videtur, quod non” – mondhatjuk Aquinói Szent Tamással: „Úgy látszik, hogy a földön nem lehetséges az ember számára valóságos istentapasztalat.” Isten színről színre látása csak az örök életben fog boldoggá tenni bennünket. A földi életben „tükör által, homályban látunk” (1Kor 13,12). Ez azt jelenti, hogy amit közvetlenül tapasztalunk, az mindig teremtmény, és a Teremtőt csak a teremtmények analógiáján át ismerjük.

Ez a kétségtelen igazság egyeseket arra vezet, hogy ne törekedjenek Istent személyesen megszólítani, hanem csak embertársaikon keresztül. Elvégre Jézus arra tanít bennünket, hogy amit a legkisebbek közül egynek is tettünk, neki tettük (Mt 25,40). A szeretet isteni erénye, mint a teológia tanítja, egyetlen: ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és az embereket, ha az egyik hiányzik, mindkettő hiányzik (pl. ha gyűlölök csak egyet is embertársaim közül, Istent sem szerethetem), viszont ha egyik megvan, mindkettő megvan. Ha tehát valóban szeretjük embertársainkat, Istent is szeretjük, bennük Istennel találkozunk. E felfogás szerint képzelődés arra törekedni, hogy Istent mint személyes partnert megszólítsuk: az embereket kell megszólítanunk, és őrajtuk keresztül találunk Istenre.

E tetszetős és gyakorlatiasnak látszó elmélet azonban éppen a gyakorlatban mond csődöt. Az a humanizmus, amely nem Isten szeretetéből indul ki, mint humanizmus is elégtelennek bizonyul. A nagy francia forradalom a szabadság, egyenlőség és testvériség humanista jelszavával gyalulja százával a fejeket. Az Isten nélküli humanizmus üres szólammá válik. Dosztojevszkij ír valahol arról az emberről, aki féktelenül gyűlöli körülötte élő embertársait, s közben szenvedélyesen szereti az emberiséget; minél inkább rajong az emberiségért, annál jobban gyűlöli az embereket. Korunk humanizmusa, az anya jogait védelmezve, lehetővé teszi a magzati élet kioltását az anyaméhben, s milliószámra pusztulnak el az ártatlan emberi életek a humanizmus nevében. Bármennyire igaz, hogy a szeretet isteni erénye egy és ugyanaz, s egyszerre vonatkozik Istenre és az emberekre, az is igaz, hogy Jézus az istenszeretetet mondja első és legfőbb parancsolatnak, és ebből vezeti le másodlagosként az emberszeretet törvényét, nem megfordítva.

Lehetséges Istennel találkozni embertársainkban. Nem olyan régen történt velem egy eset. A West End City egyik olcsó éttermében megebédeltem, a műanyag tálcát és evőeszközöket elvittem a gyűjtőládához, és készültem szabályszerűen elhelyezni: a használt evőeszközöket a láda belsejében lévő műanyag hulladékzsákban, a tálcát pedig a láda tetején. Ez összetett művelet, egy lengő fedelet benyomva kell tartani s közben a tálcáról be kell rázni az egyszer használatos tárgyakat a zsákba. Vállamon táskámmal, karomon kabátommal minden ügyességemet össze kell szednem, hogy ezt jól csináljam. Nem egyszer megtörténik, hogy egy helyi dolgozó kiveszi kezemből a tálcát, és megkönnyebbülésemre ő maga diszponálja. Ez a helyi dolgozó általában idősebb hölgy. Most is kivették a kezemből a tálcát, de a segítőkész helyi dolgozó ezúttal egy fiatal fiú volt. Meglepetve mondtam köszönetet; bár semmi többet nem mondtam, mint a szokásos „Köszönöm szépen” szavakat, azt hiszem, hanghordozásom és arckifejezésem elevenen metakommunikálta örömteli meglepetésemet, és azt, hogy ezek nem csupán a sablonos köszönet szavai, hanem igazi hálát fejeznek ki. A fiú se mondott mást, mint annyit, hogy „Szívesen”, még csak nem is mosolygott rám, de arcának elváltozása, ajkának egy mosolyig el nem jutó rándulása tökéletesen kifejezte: „Értem, hogy nemcsak sablonosan köszönted meg, hanem valóban hálát érzel, én pedig örülök, hogy segíthettem neked”. Kölcsönösen értettük egymást, szavakon túli találkozás történt, az interszubjektivitás ritka pillanata valósult meg, amit halálig hordozni fogok magamban. Nem ismerem a fiú világnézetét. Bennem tudatosult, hogy ennek az interszubjektivitásnak van egy szakrális tere, hogy embertestvéremben Istennel találkoztam. De ez azért van így, mert ismerem Istent hitemből, imáimból; a szakrális tér máshonnét is ismerős nekem. Lehet, hogy az ő számára ez csak emberi találkozás maradt. Emberi találkozás, amely önmagában meghatározatlan és többértelmű. Igen, lehetséges Istennel találkozni embertársainkban; de hogy egy profán interszubjektivitásból átlépjünk a szakrálisba, ahhoz nem elégséges az, ami emberi az emberben.

Ha azonban a szakrális térről szóló tapasztalatunkat istentapasztalatnak tekintjük, fölmerül a kérdés, nem sodródunk-e mitológiába? Isten transzcendens, és bármilyen tapasztalatilag körülhatárolható képet alkotunk róla, visszaesünk a mitológia világába. Abba a világba, amelytől Isten ábrázolásának szigorú tilalmával a mózesi törvény el akarta határolni az ószövetségi hívőt. A bálványimádás világába. Ez az ember soha meg nem szűnő kísértése: a végtelen, minden teremtményi korlátot meghaladó Isten helyébe véges, fogható, emberi korlátok közé szorított Istent tenni. Ha megtapasztalható Istent imádunk, mondhatjuk-e még, hogy a transzcendens Istent imádjuk?

Erre a kérdésre adott válaszunk rendkívül fontos, egész keresztény hitéletünket mélyen érinti; történetileg a képromboló mozgalom és a reformáció hitvitáival kapcsolatban segít eligazodni. Az ember természeténél fogva szimbólumhasználó lény. Testből és lélekből, szellemből és anyagból vagyunk összetéve. Ez a két összetevő bennünk egységes lényt képez, nem külön-külön működnek; arisztotelészi nyelven a lélek a test „formája”, azaz meghatározó tényezője, ahogy a vienne-i zsinat dogmaként definiálta. Minden, ami bennünk szellemi, egyúttal agyunkat, idegrendszerünket, testünket is érinti; bennünk a tisztán szellemi ismeretek is egyúttal anyagi jelenségek. Való igaz tehát, hogy Isten transzcendens valóság, de amikor erről fogalmi ismeretet alkotunk, ez az ismeret is anyagi-szellemi összetettségben jelenik meg bennünk, és nem tiszta szellemiségben, mint az angyalokban. Mivel emberek vagyunk, testi formát adunk a tisztán szellemi dolgoknak is, amelyekről közben nagyon jól tudjuk, hogy nincs testi formájuk. Istenről se tudunk másképp gondolkozni, mint szimbólumhasználat kíséretében. Tehát nem akkor követjük el a hibát, amikor Istenhez anyagi képzeteket alkotva közeledünk, hanem csak akkor, amikor ezeket a képzeteket összetévesztjük magával Istennel. Amíg tudatában vagyunk, hogy mindaz, amit el tudunk képzelni, legföljebb szimbóluma lehet az istenségnek, de nem lehet azonos vele, el tudjuk kerülni a bálványimádást. Ezért hangsúlyozza a keleti ikonok teológiája, hogy az ikon nem ábrázolás, hanem szimbólum. Ami az isteni dolgokból fogható és ábrázolható – pl. Jézus emberi teste – , az nem maga az istenség, még ha személyes egységben van is az istenséggel, és ezért, mint Jézus emberi teste, imádandó is. Az imádás ugyanis az isteni személynek szól akkor is, amikor Jézus emberi természetét imádjuk. Jézus látható és fogható embersége a személyes egység kegyelménél fogva magába az istenségbe beleépült szimbólum, látható és tapintható megjelenése a láthatatlan és felfoghatatlan Istennek. A megtestesülés révén tehát a szimbólumhasználat kinyilatkoztatás lesz, és ennek nyomán olyan szimbólumvilág épül ki, amely a szentségekben és szentelményekben fogható formát ad a Megfoghatatlannak.

Tekintsünk ezek után a Szentírásnak egy olyan jelenetére, ahol úgy érezzük, közelről kísért a mitológia.

(Jákob) egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: „Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!” (Ter 32,25-31).

A penueli kultuszhelynek ez az eredetmondája önmagában akár mítosz is lehetne, de ha a történetet a bibliai monoteizmus transzcendens istenképének összefüggésébe helyezzük, szimbólumként nyer gazdag jelentést. Kiderül belőle, hogy a transzcendens Isten nem marad távoli és közömbös teremtménye iránt, beavatkozik életébe és abban konkrét tapasztalatként lép fel, ami az ember számára küzdelmet is, áldást is jelent. Más ószövetségi helyeken is gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy mítosz – gyakran a monoteista teológiai mondanivalónak megfelelően átfogalmazva – más összefüggésben, teológiai szimbólummá alakítva jelenik meg. A mítosz irreális, a szimbólum megragadható realitás. Jákob éjszakai harca az ismeretlennel üdvtörténeti üzenet Isten érthetetlen és mégis áldásosztó jelenlétéről sorsunkban. Isten színről-színre látását, amiről Jákob beszél, természetesen nem szabad szószerint venni, mert ez a földön nem lehetséges; ám igenis lehetséges olyan közeli istentapasztalat, amely az ószövetségi nyelvezetben közvetlennek van mondva, mert messzemenően közvetlenebb a hétköznapinál és megszokottnál.

Minderre azt lehet mondani: jó, természetesen vannak pszichológiai tapasztalatok, amelyek kapcsolatosak Istennel, de ezek nem magának Istennek megtapasztalásai. Tapasztalhatom az eseményekben Isten áldását, tapasztalhatom a „birkózást” a sötétben rejtőzködő transzcendenciával, de ezek a tapasztalatok az emberi psziché alakulatai, teremtett dolgokról szólnak, és csak értelmezésük mutat a Végső Valóságra. Más szóval: valláspszichológiai tények léteznek, de természetfölötti tapasztalatok nincsenek; a természetfölötti mindig a természetesben jelentkezik. Senki sem állíthatja, hogy a természetfölöttit mint olyat tapasztalja meg.

Erre az ellenvetésre egy jelentéktelennek látszó részlettel felelek az Újszövetségből. Márk evangélista, amikor leírja a színeváltozás jelenetét, ezt mondja Jézusról: „A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle ruhafestő a földön nem tudná megfehéríteni” (Mk 9,3). Vagyis hangsúlyozza, hogy nem földi fehérségről van szó; mennyei fehérségről, természetfölötti fehérségről; arról, amiről Avilai Szent Teréz is beszél látomásai leírásánál. Ez a természetfölötti jelleg az érzékletes tapasztalaton belül jelenik meg, és mégis túlmutat azon. Ezért mondanak csődöt a filmművészet kísérletei, hogy a színeváltozás jelenetét visszaadják. Tudnak nagyon fehér fényt produkálni, de az is csak földi fehérség. A természetfölötti érzékeltetése előtt megtorpan a technika. Isten viszont tudja érzékeltetni velünk az ő egészen-más, természetfölötti valóságát. A misztikus tapasztalat erről beszél. Van misztikus élmény, misztikus megragadottság, misztikus gyönyörűség, amelyben igenis a természetfölöttit mint olyat tapasztaljuk. A misztika leggyakorlatiasabb tanítója, Avilai Szent Teréz nagy gondot fordít arra, hogy megkülönböztesse a pusztán pszichikai eredetű lelki örömöket a „szellemi”, vagyis természetfölötti örömöktől. Ez utóbbiakat mi magunk nem tudjuk létrehozni, nem vezethetők le az előzményekből, egyedül Isten szuverén tetszéséből részesülünk bennük. Megtartani sem tudjuk őket, addig maradnak, amíg Istennek tetszik. Súlyos tévedés ezeket a misztikus élményeket, amelyek gyakran lépnek föl a karizmatikus megújulásban is, egyszerűen pszichológiai jelenségként könyvelni el. Ezek természetfölötti tapasztalatok, természetes úton nem magyarázhatók, magukon hordján az isteni „egészen más” bélyegét.

Jó, mondhatja erre valaki ismét. Rendben van, létezik misztika. De a misztikus élmény még mindig nem maga Isten. El is téved lelki útján a misztikus, ha az ilyen megtapasztalásokat önmagukért keresi. Keresztes Szent János nem ok nélkül írja föl a Kármel-hegy útjáról szóló híres ábráján az égi javakkal kapcsolatban: „Ezeket keresve keveset szereztem, időt vesztettem s nem jutottam sokra, jobb a szűk út.” Ha valaki csak a lelki élvezetekért keresi Istent, őt magát nem találja meg. Istent magát csak az önkiüresítés, a kereszt szűk útján lehet megtalálni.

Nos, ez valóban így van. A misztikus tapasztalat jelzi számunkra Isten lényét, de nem azonos Istennel magával. Halálunk előtt nem is lehet részünk olyan Isten-megtapasztalásban, amely teljesen közvetlen. „Nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Itt a földön mindig csak valamilyen közvetítő közeg jelzi számunkra Isten lényét. A misztikus tapasztalat, ha mégolyan mértékben magán viseli is Isten egészen-más voltának sajátos jellegét, a „szent” karakterét, még mindig csak útjelző tábla, szimbólum, közvetítő közeg, de nem maga Isten. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem Isten-megtapasztalás. Tételünk nem az, hogy itt a földön lehetséges Isten színről-színre látása, ez nyilvánvalóan téves állítás volna. A tétel, amit tartani és védeni kívánunk, így hangzik: létezik a földön olyan emberi tapasztalat, mely egyértelműen és kizárólagosan Istent közvetíti nekünk. Tehát nem közvetítés nélküli istentapasztalatot kívánunk bizonyítani (a földi élet során), hanem közvetett, de egyértelműen, bensőségesen, meggyőzően és kizárólagosan Istenről szóló tapasztalatot. Márpedig a misztikus élmény ilyen.

Újabb ellenvetés, hogy bármilyen gyönyörűséget jelent is a misztikus számára az Isten boldogító lényével való kommunikáció, ez egy leszigetelt, behatárolt élmény, nem terjed ki a valóság teljes spektrumára; ám Isten a teljes valóság abszolút oka. A hétköznapi élet annyi frusztrációt, szenvedést, romlást hord magában, hogy egészen más képet mutat a valóság teljességéről, mint a kolostorfalak közé temetkező misztika. Jöjjön ki a misztikus önző magányából, és nézzen körül a földön; lássa a mérhetetlen testi és lelki nyomorúságot, a háborúkat, a terrort, a kínzásokat, a betegségeket, a haldoklók vergődését, az emberi méltóság lealacsonyítását, az anyaméhben megölt magzatokat, a gyűlöletet, a lelkiismeretlenséget, a kéjvágy önző tobzódását, a prostitúcióra kényszerített gyermekek sorsát, a kábítószer rabjait, a rossz házasságok poklát, az öngyilkosságra készülők lelki sötétségét, az éhséget, a katasztrófákat, a lassú kínhalált; ha ezeket kizárja istenélményéből, megcsonkítja a valóságot és ezzel megcsonkítja Istent magát, vagyis istenélménye elveszti hitelét; ha viszont ezeket is beleveszi istenélményébe, ezek felülírják és elfojtják a misztikus örömöket.

Erre a nehézségre az a válasz, hogy Isten nem maradt hideg kényúrként távol a szenvedő emberiségtől, hanem vállalta sorsunkat, amikor emberré lett. Jézus a kereszten alászállt az emberi bűn és kín mélyvilágába, alászállt a „poklokra”, az emberi egzisztencia abszolút zéruspontjára, a halálba. Mennyei dicsősége nem eltekint az emberi nyomorúságtól, hanem válasz az emberi nyomorúságra. A föltámadt Jézus testén viseli a keresztrefeszítés sebeit, a Bárány „mintegy megölve” áll Isten trónusa előtt. A misztikus nem elvontan élvezi Istent, hanem a megfeszített és föltámadt Jézuson keresztül, alászállva vele együtt a poklokra, és élvezve vele együtt a győzelmet, a pokoli rejtvény fölényes és meggyőző megoldását.

A 14. századnak egy misztikusa, Norwichi Juliána, akinek életéről nagyon keveset tudunk, leírta tizenhat látomását, amelyekben 1373-ban részesült. A negyedik látomásban Jézus megostorozott testét látta, amelyből bőven ömlött a vér, olyan bőven, hogy a pokol láncait megsemmisítette és a mennybe is fölhatolt az üdvözültek örömére. Az ötödik látomás a sátán vereségéről szólt. Istenben nincs harag, de a győztes harcot megharcolta, a sátán gonosz hatalmát semmivé fokozta le.

Ezt látva nevetésben törtem ki, ezt tették a körülöttem lévők is; nevetésük nagy örömmel töltött el. Azt szerettem volna, hogy minden keresztény felebarátom lássa, amit én látok, hogy velem tudjanak nevetni. Megértettem: azért nevethetünk, hogy megvigasztalódjunk és szabad folyást adjunk Istenben való örömünknek, hiszen a gonosz lélek vereséget szenvedett.1

Ez a nevetés olyan istentapasztalat, amely nem fordul el önző módon a világ szenvedésétől, a sátáni hatalom tombolásától, hanem annak legyőzéséig hatol. A misztikusok is elszenvedik a maguk pokolraszállását, „a lélek sötét éjszakáját”. A diadalmas nevetésért meg kell fizetni. De ez a nevetés Isten szívéből fakad, aki szemléli a népek háborgását, a történelem vérzivatarait, az emberi gonoszság fékevesztett tombolását, és közben, a 2. zsoltár szerint, nevet a mennyben. Ezért lehetséges a misztikus nevetés; nem profán, nem szentségtörő, hanem isteni nevetés, Isten boldogságának megtapasztalása az emberi szenvedés mérhetetlen sötétségének legyőzése árán, Jézus megváltó Vére árán.

Újabb ellenvetésként megkérdezheti valaki, hogy a tapasztalat hangoztatásával nem azt a messzalianizmust képviseljük-e, amelyet a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről kiadott dokumentuma kifogásol. Az irat két ellentétes irányú hibás irányzatot említ a keresztény imában, amelyek már a keresztény ókorban jelentkeztek, egyik a pszeudognózis, a másik a messzalianizmus formájában. A pszeudognózis teljesen el akart szakadni az anyagtól, a messzalianizmus viszont az érzékelhető tapasztalatot tekintette a hitélmény fokmérőjének.

A IV. század hamis karizmatikus személyiségei a Szentlélek kegyelmét a lélekben való jelenlétének pszichológiai megtapasztalásával azonosították. Velük szemben az atyák kitartottak a tény mellett, hogy a könyörgő lélek Istennel való egyesülése titok keretében teljesedik be, mindenekelőtt az egyházi szentségek révén. Ez a továbbiakban még a bánat és vigasztalanság megtapasztalásával is megvalósulhat. Ellentétben a messzaliánusok véleményével, ezek az állapotok nem szükségképpen annak a jelei, hogy a Szentlélek elhagyta az emberi lelket. Ehelyett, mint ahogyan a lelki tanítók mindig egyértelműen vallották, a mi Urunk keresztfán való elhagyottságában való hiteles részvétel lehet, amely mindig mintája és közvetítője az imának.2

Ez az, amit itt ki kell emelni, nemcsak az ókori messzalianizmussal, hanem egyes jelenkori pünkösdi-karizmatikus irányzatokkal szemben is: negatív tapasztalatok is valóságos istentapasztalatok lehetnek. Az a „sötét tűz”, amely Keresztes Szent János tanítása szerint a passzív tisztulás állapotában emészti a lelket, éppúgy Isten jelenlétének és szeretetének megtapasztalása, mint a Norwichi Juliánával kapcsolatban említett boldog nevetés. Ha így kitágítjuk az istentapasztalat fogalmát, nem esünk messzalianizmusba. A Szentlélek egy és ugyanaz, de a lélekben való működésének különböző hatásai lehetnek. Mindegyiket el kell fogadnunk, ahogy Loyolai Szent Ignác is úgy írja le a lelki életet, mint consolatio és desolatio, vigasztalás és lelki szárazság váltakozását. Fontos azonban tudni, hogy a kezdőknél nagyon pozitív szerepet játszik a consolatio, Isten szeretetének, békességének és örömének élvezetes megtapasztalása. A lelki életnek ez a naivan örvendező szakasza valóban a kezdők élménye, ahogy Keresztes Szent János írja. Csak epigonok kötötték később a lelki élet magasabb szintjéhez, nyilván azért, mert ők maguk nem ízlelték meg, hanem unalmas penzumot csináltak a lélek csodálatos kalandjából, Isten fölfedezéséből. A karizmatikus megújulás visszahelyezte jogaiba azt a szemléletet, hogy az Istennel való találkozás öröme a lelki élet kezdetéhez tartozik. II. János Pál pápa is azt írja az üdvözítő szenvedésről szóló apostoli levelében, Szent Pállal kapcsolatban: „Az Apostol előbb, a damaszkuszi úton, Krisztus feltámadásának erejét tapasztalta meg, s csak azután, a húsvét fényében jutott el a szenvedésében való részesedésig”.3 Csak ha megismertük Isten örömét, akkor lesz bátorságunk vállalni a keresztet, mert akkor már látjuk az értelmét.

Tehát az első istentapasztalat a dolgok rendje szerint pozitív. Ez látszólag ellenkezik az úgynevezett „negatív teológiával”, melynek alaptételét Aquinói Szent Tamás (Pseudo-Dionysius nyomán) gyakran hangoztatja: „Istenről nem tudjuk megmondani, hogy mi, csak azt, hogy mi nem.” Ez azonban csak a sajátos ismeretekre áll: itt a földön nem vagyunk képesek Istenről pozitív sajátos fogalmat (conceptus univocus) alkotni. Képesek vagyunk azonban analóg fogalmakat alkotni róla, amelyek pozitívak lehetnek, hiszen a teremtmények, ha korlátozottan is, de tükrözik Isten lényét. Tükör által homályban látunk; de látunk. Az analogia entis filozófiája ment meg bennünket egy mindenestül negatív teológiától, attól a „radikális apofaticizmustól” (tagadáselvűségtől), amit a Hittani Kongregáció Anthony de Mello műveivel kapcsolatban kifogásol, s amely szerint „semmit sem lehet mondani Istenről; az egyetlen megismerés a meg-nem-ismerés. Már az Ő létezésének kérdését felvetni is értelmetlenség.”4 Így gondolkodhat a hindu vagy a zen-tanítvány, de a keresztény nem így gondolkodik. Istenről szóló beszédünk értelmes beszéd. Jóságát, szépségét, közelségének gyönyörűségét szabad hangoztatni. Van értelme a felszólításnak (Zsolt 34,9): „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr.”

1 PUSKELY Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért, Szeged, 1990. 222. o.
2 Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja, 9. pont
3 Salvifici Doloris, 21. pont
4 Hittani Kongregáció: Közlemény Anthony de Mello SJ atya írásaival kapcsolatban. Lásd: http://www.karizmatikus.hu/mello.htm — 2006. november 5.

Kamikaze

IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly) 2004. október 3-án történt boldoggáavatása többekből megütközést váltott ki. A „dicsőségesen uralkodó” Habsburg-ház legutolsó trónrakerült sarja bizony dicstelen szerepet kapott: amikor 1916. december 30-án fejére tették a magyar koronát, annak az első világháborúnak rettentő örökségét kellett vállalnia, amit ő mindig ellenzett, és ami, a még hátralevő átmeneti sikerek ellenére, a döntő erőviszonyok tekintetében már akkor el volt veszítve. Károly azonnali békekötéssel próbálkozott, de kísérletei meghiúsultak. A háborút elveszítettük, jött az összeomlás és a forradalom lidérces káosza. 1918. november 12-én Ausztria köztársasággá alakult. 1918. november 13-án Károlyt küldöttség kereste föl a magyar parlament részéről, hogy rábírja az uralkodásról való visszavonulásra. Károly úgy gondolta, koronázási esküje visszavonhatatlanul kötelezi, de a kialakult helyzetet éppen a magyar nép iránti felelősségből tudomásul kell vennie. A nyilatkozatban, melyet könnyezve írt alá, ez állt: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb megszabadítsam a háború borzalmaitól, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Mint láthatjuk, a nyilatkozat rendkívül diplomatikus: nem tartalmazza a trónról való lemondást (már amennyiben lesz magyar trón), valamint azt sem, hogy a benne foglalt visszavonulás végleges.

Károlyt 1919. márciusában svájci száműzetésbe vitték. Magyarországon egymást követték a forradalmi zűrzavar véres és szinte áttekinthetetlen fejleményei: a levegőre épült Károlyi-féle köztársaság, Kun Béláék vörös terror-tanácsköztársasága, a külföldi katonai megszállás, a tiszavirág-életű Peidl-kormány, a puccsal „hatalomra” került Friedrich-kormány, a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre 1919. november 16-án (végre valódi hatalom!), a koalíciós Huszár-kormány (amelyet már az antant is elismert), a nemzetgyűlés megválasztása 1920. január 25-26-án, s ezt követően az immár parlamenti úton létrejött Simonyi-Semadam kormány; aztán a történelem hétmérföldes lépései: Horthy Miklós kormányzóvá választása 1920. március 1-én és a trianoni békeszerződés kényszerű aláírása 1920. június 4-én. Az 1920. július 19-én hivatalbalépett Teleki-kormány már rendet tudott teremteni (megfékezve az „ébredők” garázdálkodásait), az 1921. április 14-től működő Bethlen-kormány pedig türelmes kompromisszumokkal megnyitotta a politikai konszolidáció útját. Magyarország mindeme fejlemények során végülis megtartotta a királyság államformáját, éspedig anélkül, hogy hivatalosan a Habsburg-ház uralkodói jogai ellen döntött volna: az államfő jogait a kialakult helyzetben a királyt helyettesítő kormányzó gyakorolta. 1921. elejére Károly úgy ítélte: a magyar helyzet eléggé megszilárdult ahhoz, hogy visszatérjen a trónra, és diplomáciailag is elérkezett a kedvező pillanat. Az antant hivatalos álláspontja az volt, hogy a Habsurg-ház semmiesetre sem uralkodhat, de Károly, saját családi diplomáciájával élve, a színfalak mögött bátorítást kapott Briand francia miniszterelnök-külügyminisztertől. A pápa is óhajtotta a katolikus királyság visszaállítását Magyarországon. Bizonyára környezete is biztatta Károlyt, beleértve feleségét, a bátor szívű Bourbon-Pármai Zitát.

1921. március 27-én, húsvét vasárnapján, Károly fegyvertelenül, magyar tiszti egyenruhában megjelent Budapesten, és felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy helyezze őt vissza királyi jogaiba.

Kétségkívül kamikaze-akció volt. Károly tudta, hogy sokat kockáztat, többek között saját életét. De felelősséget érzett Magyarország jövőéért, és bízott Horthy királypárti érzelmeiben. Amit svájci száműzetéséből valószínűleg nem látott tisztán, az volt, hogy az antant-hatalmak és a „kisantant” államai mennyire eltökélten ellenzik a Habsburg-restaurációt. Magyarország nem rendelkezett kellő katonai erővel ahhoz, hogy a kisantant fenyegetését figyelmen kívül hagyja. Horthy a francia egyetértésről diplomáciai úton érdeklődött; a titokban megígért támogatást természetesen letagadták, és a hivatalos álláspontot ismételték, ami megegyezett az angol és olasz állásponttal: Habsburg-királyság szóba se jöhet, minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozzák. Horthy nem adta át a hatalmat. A királynak (akit bátor felesége elkísért kamikaze-bevetésére) néhány napos közbejött gyöngélkedés után vissza kellett utaznia Svájcba. Károly látszólag barátságban vált el a kormányzótól, de ekkor már tudta, hogy amennyiben királyként akar hazatérni, legközelebb fegyveres csapatok élén kell megjelennie. Még mindig bízott abban, hogy ha sikerül megragadnia a tényleges hatalmat, az antant bele fog nyugodni a bevégzett tényekbe (sok nyugati politikus éppenséggel Károly hazatérésétől remélte a Duna-medence stabilitását), s a nagyhatalmak ellenében aztán a kisantant se tehet semmit.

Az akció nem látszott lehetetlennek. Királyhű csapatok voltak Magyarországon, bár a kormányzó igyekezett azokat lehetőleg az ország keleti felén állomásoztatni. Ám báró Lehár Antal ezredes (a világhírű zeneszerző testvére) és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, Sopron katonai parancsnoka készek voltak fellépni a király mellett, s nem volt irreális a várakozás, hogy a király serege lavinaként fog növekedni, ha híre megy megérkezésének. Károly meg volt győződve arról, hogy koronázási esküje kötelezi a hazatérésre. „Megesküdtem és eskümet nem szegem meg, még ha az életembe kerül is. Amíg élek, gondoskodnom kell országomról és enyéimről, és cselekednem kell értük. Ha nem követem a hívást, megfosztom Magyarországot attól a fegyvertől, amelytől ellenségei legjobban tartanak: saját magamtól. A magyaroknak szükségük van rám. Mennem kell.”

A király megírta végrendeletét, és megkezdődött a második, végzetes kamikaze-berepülés. 1921. október 20-án, ismét Zitával együtt, Károly bérelt repülőgépen magyar földre érkezett, Cziráky gróf dénesfai birtokára. Sopronban (a rossz előkészítés miatt késlekedve) vonatra szálltak, s Budapestig haladtukban a helyőrségek sorra fölesküdtek a királyra. A royalista kormány miniszterelnöke, Rakovszky István, zsebébe süllyesztette Horthy kétségbeesett levelét, melyben könyörgött Károlynak, hogy ne legyen oka Magyarország pusztulásának elhamarkodott hazatérésével. A kormányzóval és a kormánnyal Rakovszky telefonon közölte: ha nem akadályozzák őfelsége csapatainak bevonulását Budapestre, enyhe bánásmódban lesz részük, ellenkező esetben a katonák szabad kezet kapnak.

Károly nem tudta, hogy a magyar külügyminisztériumban a kisantant követei fenyegetően tiltakoztak. Nem tudta, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország nagykövetei jegyzékben követelik azonnali távozását a magyar földről. Nem tudta, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia máris mozgósít. Nem tudta, hogy Hegedűs Pál altábornagy, akit csapatai fővezérének kinevezett, elárulja Horthyéknak katonai mozdulatait. Azt sem tudta, hogy a Magyar Véderő Egylet tagjait azzal tüzelik harcra: a király csehszlovák és kommunista csapatok élén érkezik, akiktől meg kell őfelségét menteni. 1921. október 23-án hajnalban Biatorbágynál a király, felesége és kísérete társaságában, a vasúti sínek mellett térdelve, részt vett Ostenburg tábori lelkészének szentmiséjén. Buda határában golyók fogadták. Horthy lövetett a királyra.

„Még az éjjel kiadtam szükséges parancsaimat arra, hogy minden fegyveres vállalkozást fegyveres erővel megakadályozzunk” – írja Horthy emlékirataiban. – „Hogy ezt milyen érzéssel tettem, úgy hiszem, felesleges ecsetelnem. Természetesen azt a kérdést is felvetettem magamban, nem vonhatnám-e ki magamat ebből a szörnyű összeütközésből akként, hogy lemondok. Ez azonban a hazát fenyegető végveszély idején gyávaságnak látszott előttem, és ezt a felfogásomat Bethlen miniszterelnök nyomatékosan megerősítette.”

Horthy politikai helyzetértékelése pontosabb volt, mint Károlyé. Teljességgel elhihetjük neki, hogy nem kormányzói méltóságát, hanem hazáját féltette. Az otrantói tengeri csata hőse, a cattarói matrózlázadás leverője, a nemzeti hadsereg megteremtője nem volt diktátor, sem „fasiszta”, sem náci. Nem volt zsidógyűlölő sem, Hitler szövetségeseként is hetente együtt bridzselt egy zsidó textilgyárossal. Konzervatív hazafi volt, kitűnő katona, istenhívő református, mérsékelt nacionalista, reálpolitikus. Sokat tünődtem IV. Károly és volt flottaparancsnoka konfliktusán. Nem vagyok történész, az adatokat az ismeretterjesztő irodalomból merítem. Nem vagyok államjogász sem, hogy eligazodjam a vitatható elvi kérdésekben: kötelezte-e még Horthyt a királyra tett tiszti hűségesküje, vagy milyen jogi normák érvényesek a király és a kormányzó kapcsolatában. Mint hívő és állampolgár azonban érteni szeretném, mi történt.

Két jellemes, bátor férfi küldte harcba csapatait egymás ellen a budaörsi csatában. Mindkettő kötelességét akarta teljesíteni. Mindkettőt Magyarország sorsa és nem saját hatalmi ambíciója motiválta. Horthy képviselte a pragmatikus elvet. Tudta, hogy amennyiben a király átveszi a hatalmat, azonnali cseh, szerb, talán román invázió várható. Meg akarta menteni hazáját. Fájdalommal lövetett a királyra, de nem látott más megoldást.

Károly király a törhetetlen elvek embere volt. Egész életét mély istenélmény hatotta át. Az imádság, a szentmise éltette. Számára koronázási esküje kőtáblára vésett kötelezettséget jelentett. Hűsége és bátorsága hozta haza. Az ő szemszögéből Horthy hatalombitorlónak, árulónak látszott. Hiányos informáltságáért nem ő, hanem környezete felelős. Azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett, és nem törődött saját sorsával.

Ismétlem, amennyire utólag meg lehet állapítani, Horthy reálisabban látta a helyzetet, mint Károly. Mégse tudok egyetérteni azzal, amit a kormányzó tett. Magyarország királyság volt, és IV. Károly volt Magyarország megkoronázott királya. (A trónfosztás később, a hazatérési kísérletek után történt.) Úgy gondolom, saját megkoronázott királyára ne lövessen az ember. Akármilyen nagy bajt hárítson is el vele. A cél nem szentesíti az eszközt.

Sietek elkerülni egy félreértést. Mindezt nem azért mondom, mintha királypárti volnék. A köztársasági államforma híve vagyok. Szerintem társadalomfilozófiailag nem igazolható, hogy egy országot örökölni lehessen, mint egy földbirtokot vagy cipőgyárat. Az államfői tisztség mint születési előjog idegen az egyetemes emberi méltóságról vallott nézeteimtől.

Igaz, barátaim fölhívták figyelmemet arra, hogy a királyságnak más funkciója is van, mint a hatalomgyakorlás. Szerb Antal VII. Olivér c. tréfás regényének egyik hőse ezt így magyarázza el a címszereplőnek (nem tudva, hogy az király): „Az emberiség sivár esztendejében a király a vörösbetűs ünnep. A munkaszünet és a szemek áhítatos égre emelése. Voltak nagy királyok, akik tetteikkel váltak emlékezetessé, akik ellenséges országokat aláztak meg, és akik jóságosan gondoskodtak a tyúkokról, amelyek a parasztok fazekában főttek. De nem ez a fontos, és nem ez az igazi. A királyságot nem a tettek és nem a jószándékok adják meg. A király nagy emberi hivatását azzal teljesíti, hogy van. Más minden embert a tettei és az alkotásai dicsérnek, a királynak csak az a feladata, hogy a világon legyen. Mint a hegyeknek. Fiatal barátom, a síkságot meg lehet művelni, a folyók hátán hajók járhatnak, a hegyeknek csak az a dolguk, hogy magasan álljanak és hallgatagon, síkságok és folyók, emberek és országok fölött. Csak álljanak és létezésükkel figyelmeztessék az embereket az örök értékekre. Ha nem volnának hegyek, és nem volnának királyok, fiatal barátom, az emberek azt hinnék, hogy minden lapos és praktikus ezen a világon. A király azért van, hogy figyelmeztesse a nemzetet az embersors ormaira és tiszta magaslati levegőjére. Ő a megtestesült legenda, a nagy megnyugtatás és biztosíték. Az, hogy van, nagyobb jótét a nemzetre, mint ötven kaszárnya, és nagyobb erőforrás, mint ötven hadihajó. És hogy sorsa magaslatára emelje nemzetét, nem is kell mást tennie, mint árasztani magából azt a furcsa, kegyelemszerű ajándékot, amit úgy hívnak, hogy királyiság.” Szerb Antal itt, profán terminusokban, lényegében azt mondja ki, hogy a király szerepe a nemzettudat valamilyen szakralizálása. Ilyen értelemben a királyság intézménye a modern demokráciákban is működik; az angol királyi család afféle nemzeti ereklye. De nem olyan egyszerű ez, mert éppen a szakralizálás egyik tényeként az angol uralkodónak az anglikán egyház fejének is kell lennie, és csak anglikánnal köthet házasságot. A pluralista társadalomban az ilyen direkt szakralizálás problematikussá válik. Károly fejére Csernoch hercegprímás és a református Tisza István miniszterelnök együtt helyezte a koronát; ennyi pluralizmus még elmegy, de mi lesz a koronázás katolikus szentelményéből, ha, tegyük fel, a király Krisna-hitű és a miniszterelnök muszlim? Ahol történetileg kialakult az „uralkodó, de nem kormányzó” király szerepe, ott a megfelelő formák is adva vannak, ahol viszont – mint hazánkban – egy irreverzibilis történeti fejlődés másfelé vezetett, ott meg kell elégedni azzal az áttételesebb szakralizálással, ami azért az államelnök közjogi méltóságában is ott bújkál. Mert minden törvényes hatalom Isten helyettese, éppen ezért meg is kell találni működéséhez a megfelelő ünnepélyes formákat, az áttételes szakralizálás profán eszközeit.

Annakidején se IV. Károly, se Horthy nem látta, de utólag könnyű megállapítani: az Isten kegyelméből való királyság eszméje, amely a középkorban annyira áthatotta Európát, a 20. század elejére már lejárt. Kettőjük konfliktusának igazi történelmi tartalma a középkori királyság-eszme végvonaglása. Az Egyház egy darabig megpróbálta favorizálni a katolikus királyságot, de – minthogy természetfölötti lényegénél fogva fölötte áll a politikának – mára akceptálni tudta a demokratikus köztársaság eszméjét is.

Nem a royalista beszél tehát belőlem, amikor Horthy fegyveres akcióját bírálom, hanem egyszerűen a törvénytisztelő polgár. Petőfi kiáltását: – „Akasszátok fel a királyokat!” – mint a köztársaság híve sem teszem magamévá. Hazánk akkor még királyság volt, és IV. Károly volt a király. Fegyvereket fordítani a törvényes uralkodó ellen törvénytelenség. Lehet, hogy valakinek házsártos a felesége, de attól még nem csalhatja meg. Lehet, hogy a király rosszkor jött haza, de attól még nem lett volna szabad lövetni rá. Horthyban a pragmatikus győzött az elvek embere fölött, míg Károlyban mindig is az elvek embere uralkodott a pragmatikus fölött.

A „csehek” ellen kivezényelt, hevenyészett fedezékek mögött hasaló puskás egyetemisták természetesen nem tudták volna föltartóztatni Ostenburg tűzben próbált seregét. De Horthy óráról órára több kormánypárti csapatot tudott összevonni, és tüzérséget is bevetett. Károlynak be kellett látnia, hogy nem vonulhat be Budára éljenző tömegek között. A budaörsi csatában csak a vereség vagy az elhúzódó polgárháború között választhatott. Ahogy az őszirózsás forradalomnak is inkább engedett, mintsem egyetlen csöpp vért is kiontson hiába, most is habozás nélkül megtiltotta a további harcot. Horthy nyert, megmentette az országot. Megmentette – törvényes uralkodójától. Megmentette – két évtizedre. Megmentette – a Hitlerrel kötött szövetség számára.

A kamikaze feláldozza önmagát. Tárgyalások következtek, a királyi pár Horthy, majd az angolok foglya lett. Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról, viszont 1921. november 6-án a magyar parlament az antant nyomására kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 19-én Károly feleségével megérkezett száműzetése helyére, a Portugáliához tartozó Madeira szigetére (az Atlanti Óceánban, Afrika észak-nyugati partvidéke mellett), ahova nemsokára gyermekei is követték. Sem ő, sem Zita nem panaszkodott soha, de a királyi család nyomorban élt, mert a győztes hatalmak késlekedtek ellátásával; fűteni a hideg hegytetőn csak gyűjtögetett erdei fával tudtak. 1922. március 9-én a király megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, és vértanúi hősiességgel viselt nagy szenvedések után 1922. április 1-én meghalt.

Madeira népe ekkor már tudta, amit sokan még nem sejtettek: hogy egy szent távozott el köréből. Károly mélyen áhítatos, férfiasan fegyelmezett, türelmes, önzetlen egyéniség volt, boldog férje Zitának, szerető apja nyolc gyermeknek, következetes lelkiélettel és panasztalan áldozatkészséggel. Uralkodóként semmi mást nem tartott szem előtt, mint népe javát. Visszatérési kísérletei nem személyes becsvágyból fakadtak, hanem abból a meggyőződéséből, hogy a magyarok visszavárják, és esküje kötelezi. Lehet politikailag egyet nem érteni vele, de személyiségének sugárzását észre nem venni vakság. A boldoggáavatás nem politikájának jóváhagyását jelenti, hanem hősies erényeinek példaképül állítását, valamint mennyei közbenjárásának elismerését. 1960-ban a brazíliai Curitiba városában egy lengyel származású szerzetesnő, Maria Zita Gradowska lábát az orvosok amputálni akarták, mert egy érszűkület miatti szövetelhalás menthetetlenné tette. A nővér, Habsburg-ellenes érzelmei miatt, nem akart IV. Károly boldoggáavatásáért imádkozni, de egy rendtársa a párnája alá csempészte Károly képét. Maria Zita egy éjszaka alatt meggyógyult, orvosilag megmagyarázhatatlan módon. Károly halálának 50. évfordulóján, 1972. április 1-én egyházi bizottság nyitotta föl a száműzött király sírját a funchali székesegyházban, a család képviselőinek jelenlétében. Testét romlatlan állapotban, épen találták.

A kamikaze meghal, de halála dicsőség.

* * *

Írásom több hónapja fenn volt a Hálón, amikor elolvastam Ablonczy Balázs Teleki Pálról írott monográfiáját. A könyv tárgyalja Károly király mindkét hazatérési kísérletét, bővebben az elsőt, amelynek idején Teleki volt a miniszterelnök. Örömmel tapasztaltam, hogy megállapításaimat e tárgyilagos és alapos munka fényében sem kell módosítanom. Viszont beláttam egy kiegészítés szükségességét. Nem tettem említést ugyanis a szabad királyválasztókról. A köztársaságot a konszolidálódó Horthy-rendszer parlamentje elvetette, de a királyság tekintetében 1921-ben három irányzat létezett: a) a legitimistáké, akik a Habsburg-trón hívei voltak, b) a szabad királyválasztóké, akik elfogadták a királyságot, de a Habsburgok trónigényét nem, c) azoké, akik a királykérdés megoldását az antant-nyomás miatt későbbre akarták halasztani. Ez utóbbiak voltak a reálpolitikusok, közéjük tartozott Teleki, Bethlen és maga Horthy. A szabad királyválasztás híve volt példának okáért Gömbös Gyula, aki a Véderő Egyletet harcba vitte a király csapatai ellen. Mindezek a múlt problémái; a történelem eljárt a királyság fölött. E sorok írója mélyen tiszteli Boldog Károlyt, ugyanakkor elégedett jelenlegi köztársasági államformánkkal.

2005. november 13.

Beszélő sas

Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Mexikóba érkeztek, ott fejlett kultúrát, nagy városokat találtak, egyúttal azonban sötét pogányságot, amely emberáldozatokkal hódolt isteneinek. Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére évente sok ezer embert öltek meg, Huitzilopochtli had- és napisten templomának felszentelésére a 15. század végén húszezer harcost áldoztak fel. Az áldozatok mellkasát felhasítva, eleven szívüket kitépték, máskor élve megnyúzták, vagy még ezeknél is borzalmasabb módon végezték ki őket. Az azték birodalom összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás kultuszhelyeit, és az országot misszionáriusok árasztották el. V. Károly király a buzgó ferences Juan Zumárraga személyében püspököt is nevezett ki Mexikóvárosba. Az indián őslakosság azonban bizalmatlan volt a gyarmatosítók vallásával szemben, és viszonylag kevesen keresztelkedtek meg. A démonok már nem ölhették meg áldozataikat testileg, ám lelküket változatlanul hatalmukban tartották. Nem csekély része lehetett az őslakosság ellenállásában a gyarmatosítók túlkapásainak sem, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.

Egyike azoknak, akik felvették a keresztséget és lelkes követői lettek a krisztusi hitnek, Juan Diego volt, eredeti indián nevén Cuauhtlatoatzin, ami „beszélő sast” jelent. Ez az egyszerű indián 1474-ben született. Szegény ember volt, földet művelt, gyékényt szőtt és napszámosmunkát vállalt. Már mint pogányt is csöndes, szerény, elmélyülő, vallásos hajlamú férfinak ismerték. A ferences hithirdetőktől hallott evangélium igazsága hatalmas erővel ragadta meg. 1529-ben elvesztette feleségét, gyermeke nem volt, nagybátyjával lakott együtt Tolpetlacban. Tizennégy kilométert kellett gyalogolnia, hogy szentmisében és katekézisben részesüljön, de nem sajnálta a korai fölkelést és a fáradságot. 1531. december 9-én szentmisére indult. Akkor ezen a napon ünnepelték a Szeplőtelen Fogantatást. Dogmaként csak 1854-ben került kihirdetésre, de a ferences áhítat már régóta kultiválta és hirdette. Az ünnep csípős hajnalán a gyékényből készült tilmájában (általvető köpenyében) szívósan gyalogló, ötvenhét éves Juan Diego a Tepeyac dombhoz ért útjában, ahol valamikor Tonantzin azték anyaistennő szentélye állt. Tonantzin szobrát ma is őrzik a mexikóvárosi antropológiai múzeumban. A szobor a mai szemlélő számára ijesztő és undorító, haját, ruháját tekergő kígyók alkotják, tekintete megkövült reménytelenséget tükröz. A földanya megnyilvánulásának tekintették, aki világra hoz és eltemet. Mint az anyaság és a szülés istennőjének, fontos helye volt a pogány indiánok életében. Emberáldozattal tisztelték őt is. A spanyolok felszámolták a vérontó kultuszt, és lerombolták Tonantzin templomát. A Tepeyac dombja ekkorra üresen állt.

Vagy mégsem? Juan Diego fölkapta a fejét. Zenét hallott, halk, elbűvölően szép zenét. Képzelte volna csupán? Nem, a varázslatosan örömteli hang a Tepeyac csúcsa felől áradt. Fölnézett, és fénylő fehér felhőt látott a csúcson, szivárványszínű fénytől övezve. A zene hirtelen elhallgatott, és egy kimondhatatlanul kedves, mégis átható női hang szólította az indiánt:

– Juantzin! Juan Diegotzin!

A -tzin végződés Juan Diego indián anyanyelvén, a nauhatli nyelven gyöngéd tiszteletadás kifejezése. A kicsinyítő képző elégtelen ahhoz, hogy a -tzin jelentését visszaadja; gondoljunk arra, hogy az istennő neve is így végződik. Az indián érezte, hogy a szeretetteljes hívásra hallgatnia kell.

Juan Diego fölment a Tepeyacra.

Lenyűgöző szépségű fiatal nőt látott, azték királynői ruhában, amely napként ragyogott. Térdre ereszkedett a fenséges látomás előtt.

– A szeplőtelen és mindig Szűz Mária vagyok – szólt gyöngéd és határozott hangján a jelenés. – Anyja az igaz Istennek, aki által minden él, aki mindennek ura földön és égen. Az a kívánságom, hogy itt egy teocalli (istenháza – így nevezték a piramisszerű azték templomépítmények tetején lévő kultuszhelyet) épüljön. Itt akarom megmutatni az embereknek szeretetemet, együttérzésemet és irgalmamat. Itt akarom megajándékozni őket segítségemmel és oltalmammal. Itt akarom meghallgatni panaszaikat és gondjaikat, itt akarom enyhíteni és gyógyítani fájdalmaikat és nyomorúságaikat. Menj el Mexikóvárosba, és mondd meg a püspöknek, hogy ez a kívánságom: építsenek ezen a dombon egy teocallit.

– A püspöknek? - gondolta magában Juan Diego. – Én? Éppen én?

– Hálás leszek neked – folytatta a hölgy. – Menj, és tedd meg.

Az indián meghajolt.

– Szent Úrnőm – mondta – , minden úgy lesz.

Mexikó püspökéhez! Juan Diego még sosem járt ilyen magas úrnál. A püspök embere, aki kaput nyitott neki, gyanakodva nézte szegényes külsejét. Az indián szerényen, de állhatatosan ismételte: bocsássák a püspök elé, mert beszélnie kell vele. Végül a szolga nagy kelletlenül bevitte egy belső udvarba, és ott leültette. Várnia kellett, időtlen időkig. Tagjai meggémberedtek a hidegben. Végül szólították. Zumárraga püspök tolmács jelenlétében fogadta. Az indián térdenállva adta elő a Szent Szűz üzenetetét. A püspök fejét ingatta. Barátságosan és kedvesen kikérdezve látogatóját, meggyőződött róla, hogy szerény, őszinte, ráadásul a keresztény hitben jártas ember. De hogy a Boldogságos Szűz Mária megjelent neki... Egy ilyen állítást hivatalból fenntartással kellett fogadnia.

– Még egyszer vissza kell jönnöd, kedves fiam. Addig jól átgondolom a dolgot.

Juan Diego a kudarc érzésével távozott, a püspöki személyzet gúnyos megjegyzései közepette.

Amikor nehéz szívvel hazafelé gyalogolt, belső bizonyosság fogta el, hogy az Úrnő újból várja a Tepeyac dombon. Úgy is volt. Az indián beszámolt fogadtatásáról, és arra kérte az Istenanyát, hogy küldje üzenetét valaki mással, fontosabb személlyel, mert ő túl jelentéktelen erre a megbízásra. „Én egy senki vagyok, egy vékony kötél, egy alacsony létra, a farok vége, egy falevél” – mondta nauhatli ékesszólásával. Csakhogy Isten éppen a kicsinyeket tudja jól használni. A Szűzanya mosolygott.

– Pontosan te kellesz erre a feladatra – mondta kedvesen. – Nagyon kérlek, menj holnap ismét a püspökhöz.

És Juan Diego nem vitatkozott.

Másnap a püspök házanépe még bosszúsabban fogadta az okvetetlenkedő benszülöttet. Őexcellenciájának fontosabb dolgai vannak, ma lehetetlen vele beszélni. Őindiánsága azonban konokul kitartott: neki szólnia kell a püspökkel. Nagy ingerülten ismét bebocsátották a belső udvarra. Több óra hosszat váratták. Amikor nagysokára a püspök színe elé vezették, térdre borulva, összekulcsolt kezét fölemelve, könnyek között kérlelte Zummárragát, hogy higgyen neki, és teljesítse a Szent Szűz kívánságát. A püspök meghatódott nyilvánvaló őszinteségén és mély alázatán. Alaposan kikérdezte látomásáról, és látta, hogy semmi sem szól annak hitelessége ellen. Mégis, templomot építeni egy indián puszta szavára...

– Valami jelre volna szükség, kedves fiam.

– Miféle jelet kívánsz, uram? – kiáltotta boldogan az azték. – Megyek és megmondom az Úrnőnek!

Ez a magátólértődőség meglepte a főpapot. Némi habozás után kijelentette: a Szűzanyára bízza, hogy milyen jelet ad.

Zummárraga szerepét nem szabad negatívan értékelni. Kötelessége volt a lelkek megkülönböztetése, annak eldöntése, hihet-e az ismeretlen bennszülött szavainak. Hogy mennyire nem racionalista önkénnyel viseltetett a természetfölötti iránt, azt éppen ez mutatja: nem akart diktálni az égieknek, hanem engedelmes eszközként rábízta magát a misztériumra. Ugyanakkor a racionális kontrollt is gyakorolta (teljesen indokoltan): néhány emberét Juan Diego nyomába küldte, hogy észrevétlenül kövessék, figyeljék meg, hova megy és kivel beszél. A Tepeyac közelében azonban az indián eltűnt előlük. Végigkutatva a terepet, azzal tértek haza, hogy ügyes szélhámossal van dolguk. Ám a püspök egyelőre tartózkodott attól, hogy végleg határozzon. Várt a Jelre.

Mialatt nyomonkövetői hasztalanul keresték, Juan Diego a fényes ködbe burkolózva állt, amely a mennyei jelenést körülvette, és őt is elrejtette a kémlelők tekintete előtt. Előadta, hogy nem hisznek neki, ha a Szűzanya nem ad jelet.

– Nagyon jó így – felelt az Úrnő. – Gyere vissza holnap, és megkapod a Jelet.

Csakhogy másnapra Juan Diego nagybátyja súlyosan megbetegedett, az indián nem mehetett a Tepeyacra, betegét ápolta. Úgy látszott, a nagybácsi halálán van; a következő nap hajnalán Juan Diego azért sietett el hazulról, hogy papot hívjon hozzá. A Tepeyacot, némi lelkifurdalással, de elkerülte. Megdöbbenve kellett azonban látnia, hogy az ismerős fényesség lefelé halad a dombról, és útját keresztezve eléje áll. Az indián szemközt találta magát Máriával, akivel egyelőre halasztani szerette volna a találkozást.

– Hová mégy, kedves fiam? – kérdezte jóságosan az Úrnő.

Juan Diego zavarodottan és megszégyenülten adta elő, hogy nagybátyjához akar papot hívni, ez most nem tűr halasztást, de holnap eljön újból, és a Szent Szűz rendelkezésére áll.

– Figyelj rám, kedves fiam – mondta a Hölgy szívhezszóló hangján. – Ne ijedj meg semmitől. Ne aggódj semmiért. Semmi se szomorítsa el arcodat és szívedet. Ne félj se ettől, se semmiféle más betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól. Hát nem vagyok itt én, a te anyád? Nem állsz talán az én árnyékomban, az én oltalmam alatt?

Mosolyogva hozzátette:

– Nagybátyád nem ebben a betegségben fog meghalni. Ebben a pillanatban gyógyult meg.

És Juan Diego hitt a látomásnak. Nem hívott papot betegéhez, hanem a Szent Szűz utasítását követve, fölment a Tepeyac ormára, hogy megkapja a Jelet. Meglepetésére a dombtetőn illatos virágok sokasága pompázott. Azon a köves talajon ez mindképpen csoda lett volna, de ráadásul a mexikói fennsíkon hideg december volt, és a dombon Amerikában ismeretlen virágfajták jelentek meg, köztük nemesített castiliai rózsák. Az ámuló indián kötényt formált tilmájából, és teleszedte mindenfajta virággal.

– Vidd el a püspöknek – mondta a Boldogságos Szűz. –De addig ne ereszd le senki előtt a tilmát, amíg a püspök elé nem jutsz.

December 12-e volt. Az indián harmadízben kereste föl Mexikó püspökét. Csakhogy a püspök szolgái, akik két nap előtti eltűnése óta végképp csalónak tartották, ezúttal egyáltalán nem voltak hajlandók beengedni. Könyörgött nekik, de ez mit sem használt. Ott állt a csukott kapu előtt, tilmájában a virágokkal, és nem tudott bejutni a püspökhöz.

Ami most következik, mindent fölidéz bennem, amit gyerekkoromban Coopernél és Maynál az indiánok csodálatos hűségéről és kitartásáról olvastam. A kalandregényekben ez talán idealizált, romantikus kép; Juan Diegónál viszont valóság volt. Az alázatos, de szívós indián elhatározta, hogy marad, és ha szükséges, akár egész nap is ott áll a kapu előtt. Mozdulatlanul állt, tilmája csücskeit felemelve, ölében a Jellel, halálos indián elszántsággal. Az állhatatosság eleven szobra, arccal a remény bezárt kapujának.

Juan Diego Isten embere volt. A kapunak meg kellett nyílnia.

Telt az idő. Úgy egy óra múlva valakinek mégiscsak föltűnt, hogy az indián tilmája titkot rejt. Tudni akarták, mi az; ellenállt, de rángatni kezdték; egy pillantás a virágokra, és nem volt többé akadálya, hogy a püspök elé vezessék.

A történet csúcspontja ezután következik. Juan Diego néhány előkelő úr társaságában találta a püspököt. A tolmács is ott volt. Az indián meghajolt, és elbeszélte a történetet.

– A mennyei úrnő saját kezével rendezte el a virágokat. Itt vannak. Nézzék meg és vegyék el őket.

Elengedte köpenye két csücskét. Az illat kiáradt, a virágok a földre estek. Mindenki csodálkozott. De a tekintetek nem a padlón heverő virágokra szegeződtek. Hanem a leengedett tilmára. A tilma felületén megjelent a Jel, az igazi.

Az agavérostokból szőtt köpenyen láthatóvá lett a mennyei Hölgy ragyogó képmása, úgy, ahogy Juan Diego előzőleg a Tepeyacon találkozott vele.

A püspök térdre ereszkedett. Vele a spanyol urak. A csoda megrázta Mexikóvárost. Másnap Juan Diego lovagok és papok díszkíséretében érkezett haza falujába, ahol nagybátyját – a Szent Szűz szavai szerint – teljesen egészségesen, gyógyultan találta.

Ezután már nem volt több ellenvetés a látomástól kívánt teocalli megépítésével szemben. A szentély – akkor kápolna, azóta bazilika – elkészült, és Juan Diego lett az őre. Elmélyült imádságban élt ott, a lakosság szent embernek tartotta. Mindennap résztvett a szentmisén. A püspök engedélyével hetenként háromszor volt szabad szentáldozáshoz járulnia, ami akkoriban ritka kivételnek számított. A templomot fölkereső indiánoknak saját nyelvükön beszélte el újra meg újra a vele történt csodát. Amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas, íme, megszólalt, és hangját egész Mexikó meghallotta. Szavai sasszárnyakon emelték az őslakosságot az evangélium magaslataira. A jelenés idején a meghódított benszülöttek veszedelmesen forrongtak, lázadás kitörését lehetett várni. Nem lehetetlen, hogy Juan Diego nagybátyjának „betegsége” se volt más, mint egy lándzsadöfés, amit a lázadók egy csoportja ejtett rajta, mint kollaboránson (az adatok e tekintetben nem egészen biztosak). A mennyei Úrnő szentélyének megépülése után azonban a felkelés elmaradt, és az indiánok tömegesen tértek meg. Néhány év leforgása alatt kilencmillió azték keresztelkedett meg, erejük határán túl is terhelve a misszionáriusokat. Juan Diego tanúságtétele az inkulturáció csodája. A Beszélő Sas indián mivolta természetfölötti misztériummá lényegült, a Cuauhtlatoatzin hódított.

Vannak, akik éppen az inkulturációs jelleg miatt támadják a guadalupei jelenések hitelességét. Arra hivatkozva, hogy a Tepeyac a pogány időkben Tonantzin anyaistennő dombja volt, azt állítják, hogy a guadalupei Úrnő nem más, mint Tonantzin mítoszának katolikus „átfestése”. Változó helyszínekkel és nevekkel ez a vád állandóan ismétlődik, különösen fájóan azon keresztény testvéreink részéről, akik sokszor szinte gyermekesen szószerint értik a Szentírás szemléletes, szimbolikus képeit, de ugyanakkor tagadják, hogy a Lk 1,28-ban szereplő kekharitómené (kegyben részesült, ingyen kiválasztott, „kegyelemmel teljes”) és a Lk 1,42-ben található „áldott az asszonyok között” címeknek bármilyen ontológiai tartalma volna Szűz Máriára nézve. Mária megjelenéseit démoni szemfényvesztésnek tulajdonítják, s ha kapcsolatba tudják hozni valamely pogány istennő kultuszával, úgy gondolják, már tudják is a szereplő démon nevét. Ők nem számolnak azzal, hogy mind az isteni, mind a démoni befolyások, amelyek az embert érhetik, feltételeznek egy harmadik elemet: az emberit. Isten és az ő szent angyalai, de a szentségtelen angyalok is, mindig valamely meglévő pontján érintik az embert, amely magával a teremtéssel van adva, nem pedig a kegyelemmel vagy a kárhozat erőivel. Az anyaság ilyen pont. Az életfakadás természetes csodája mélyen érint bennünket (gondoljunk az „anyák napja” laikus ünnepére), és ezt a természetes megérintettségünket mind a pogány anyaistennő-kultusz, mind a keresztény Mária-kultusz magában foglalja és értelmezi. A pogány értelmezések – az egyiptomi Ízisz, a közel-keleti Astarte-Istár, az efezusi Artémisz kultusza és hasonlók – a keresztények számára elfogadhatatlanok, a bálványimádás kategóriájába tartoznak. Ezek elutasítása után azonban még mindig visszamarad az ember természetes vágya, hogy az anyaság misztériumát a numinózum fényes felhőjébe burkolva szemlélhesse. Ezt a vágyat elégíti ki hiteles módon a katolikus-orthodox Mária-kultusz, kitöltve azt az űrt, amelyet a bálványok ledöntése hagy maga után. Tonantzin szentélyét lerombolták a Tepeyacon, de az új teocalli, amely helyébe épült, ugyanazt a természetes és önmagában jó emberi vágyat elégítette ki, amely Tonantzin istennőt is népszerűvé tette: az Anya utáni vágyat. A pogány vallásokban sok hamisság van, de azért nem minden hamis bennük. Ami pedig hitelesen emberi és helyénvaló bennük, az a keresztény hitben túláradó módon teljesül be. A mexikói indiánok megtalálták anyjukat a guadalupei Szűzben. Még sokáig használták a Tonantzin szót a kultuszhely megjelölésére, de ez a szó csak annyit jelent (gyöngéd tisztelettel): anyácska. Nem jelentette többé a nyüzsgő kígyókkal borított, vérivó termékenység-démont, hanem a tilma csodás képén megjelent szelíd Istenanyát. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni, az anyaképhez mélyen kötődő emberi tudattalan mélyvilágának nyelvén is.

Az aztékok nem ismerték a betűírást, képírást használtak. Juan Diego tilmáját az új szentélyben megcsodálva, a képből az indiánok sok mindent ki tudtak olvasni. A képen az Úrnő a Nap előtt áll: ebből az aztékok azt olvasták ki, hogy a kép Hölgye nagyobb, mint Huitzilopochtli, a vérszomjas napisten. Egyik lábát a félholdra helyezi, ami az azték főisten, a Tollas Kígyó, Quetzacoatl szimbóluma volt: ebből az indiánok látták, hogy Szűz Mária legyőzte a kegyetlen kőarcú Kígyót. Köpenyének kékeszöld árnyalata megegyezett az azték királyok ruhájának színével, ez pedig királynői méltóságra mutatott. A köpenyén szétszórt csillagok azt fejezték ki, hogy a Hölgy nagyobb hatalom az égbolt csillagainál, melyekben az aztékok szintén istenséget láttak. Alázatosan lehajtott feje, imára kulcsolt keze kifejezte, hogy maga a Hölgy nem istennő, hanem valakit imád, aki nagyobb nála. A nyakán viselt csaton látható fekete kereszt megegyezett azzal, amit a spanyol katonák zászlóin és sisakján láttak az indiánok, s ebből megértették, hogy a Hölgy a hódítók vallásának elfogadását kívánja tőlük. A Szentlélek minden nyelven tud beszélni – Isten képnyelven szólt azték gyermekeihez.

A Kígyó legyőzésével kapcsolatban érdekes az új szentély spanyol nevének keletkezése. Guadalupe eredetileg egy ismert spanyolországi Mária-kegyhely neve. Helen Behrens kutatásai azt valószínűsítik, hogy a Szűzanya nauhatli nyelven így nevezhette önmagát: Coatlaxopeuh, azaz: Aki a Kígyót Eltapossa. A Coatlaxopeuh név (magyar kiejtése kb.: „kvatlaszupe”) a spanyol fülekben úgy csenghetett, mint az általuk jól ismert Guadalupe név. Ez a félrehallás lehetett forrása a kegyhely mai elnevezésének. (Guadalupe egyébként egy texasi város neve is.) A Szűz, igazolva a Coatlaxopeuh név jelentését, valóban összezúzta a tollas kőrém uralmát.

A kígyó összezúzásának gondolata tágabban is értelmezhető. Ebben a tágabb értelmezésben a kígyó a sátán, és a Szűzanya a sötétség fejedelmét tapossa el, a „protoevangélium” értelmében: „Ő széttiporja fejedet” (Ter 3,15). Csakhogy vigyáznunk kell ezzel a lelőhellyel: az „ő” névmás a bibliai szövegben hímnemű, és így nem az asszonyra, hanem ivadékára vonatkozik, vagyis nem Máriára, hanem Jézusra. A nyugati Egyházban gyakori kép, amely szerint a Boldogságos Szűz tapos az Őskígyó fejére, egy fordítási hiba folytán terjedt el, t. i. a sokáig kizárólagosan használt latin bibliafordítás, a Vulgata, tévesen nőnemű névmást alkalmaz a szóbanforgó mondatban. A Nova Vulgata, a jelenlegi hivatalos latin fordítás, már kiküszöböli a tévedést. Mindazonáltal úgy gondolom, ezt az általánosabb értelmezést nem kell elvetni a hibás fordítás miatt. Az „asszony” és az „ivadék” szerepe ugyanis szorosan összefonódik a protoevangéliumban, Mária üdvtörténeti szerepe szerves része az Úr Jézus megváltó művének, s Jézusnak a sátán fölött aratott győzelmében az egész Egyház részesedik, kiemelten Szűz Mária, az Egyház Anyja. A vicsorgó tollas kőszörny legyőzése csak a sátán minden terepen való legyőzésének 16. századi mexikói fejezete. A győzelem teljesen Jézusé, de éppen mert teljesen az övé, szükségképpen Máriáé és az egész Egyházé is, hiszen mi Krisztus teljessége vagyunk, egy testet alkotunk a Megváltóval, vele ülünk az Isten jobbján. „Nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? ... Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni?” (1Kor 6,2-3). Függetlenül tehát a közvetlen szövegértelemtől, jó helyen van ábrázolva a Kígyó a Szűz lába alatt.

Még egy adalék az inkulturációhoz. Axtilxohiti azték krónikája szerint a 15. században Texcoco azték királya szentélyt építtetett „az ismeretlen istennek, minden dolog alkotójának”, akit Tloque Nahuaque néven neveztek meg. Neve így fordítható: „aki hozzánk egészen közel van”, „aki minden dologban benne van”, vagy egyszerűen: „aki jelen van”. Másik neve, amely a nép ajkán élt: Ipalnemohuani („aki által minden él”). Nem állítjuk, hogy ezzel az aztékok eljutottak a Teremtő helyes megismerésére, hiszen Ipalnemohuaninak is bálványt állítottak, és ő is csak egyik istene volt az azték panteonnak. Mindazonáltal, ha ezek az adatok pontosak, Ipalnemohuani alakjában a Teremtő megsejtése van jelen, és a Szent Szűz szavai, melyek szerint ő Anyja „az igaz Istennek, aki által minden él”, a fejlett azték kultúrának e csúcspontjára, erre a tiszta szellemiség irányába mutató kultuszra utalnak, a zsidókeresztény monoteizmust ebben a kultúrában helyezik el. Isten nem várt a II. Vatikáni Zsinatra, hogy az inkulturáció eszközével éljen.

Juan Diego 1548. május 30-án, hetvennégy évesen halt meg. II. János Pál pápa 1990-ben boldoggá, 2002. július 31-én pedig szentté avatta – utóbbi Mexikóban történt, a Guadalupei Miasszonyunk bazilikájában. Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin emléknapját december 9-én tartja az Egyház, a Guadalupei Boldogasszony emléknapját pedig december 12-én. Előbbi az első jelenés, utóbbi a csodás kép megjelenésének dátuma.

Vannak, akik elégtelennek tartják a Beszélő Sas történetének dokumentációját, különösen hiányolják Zummárraga püspök hivatalos iratait az esetről. Csakhogy a kérdéses időszakban Mexikó papiros-mizériában szenvedett. Az Újvilágban nem gyártottak papírt, az utánpótlás Spanyolországból érkezett virtoláshajóval. Ha egyetlen hajó kimaradt vagy késett, már nehézséget jelentett az írás, emiatt csak a legszükségesebbeket tették papírra. Az ügy amúgy se szorult hivatalos eljárásra: a püspök illetékes volt a jóváhagyásra, s a nyilvánvaló csoda után ez élőszóban magátólértődően megtörtént, bármiféle további huzavona nélkül. Akik itt több dokumentációt követelnek, lebecsülik a szóbeli hagyomány értékét, márpedig az írástudatlan indián népnél az élőszó fontosabb volt bármilyen papirosnál. Helen Behrens kutató a huszadik században járt Tolpetlacban, Juan Diego falujában, s ott a lakosokkal beszélgetve az egykori események élőszóban továbbadott eleven hagyományát találta.

Mindazonáltal elegendő írásos anyag is rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy biztosan kijelenthessük: Juan Diego személye és története nem mítosz, mint egyes szkeptikusok állítják. Boldoggáavatása után egy weboldal 34 írott dokumentumot sorolt föl, amelyek történetiségét igazolják. Ezek közül a legnevezetesebb a kortárs azték tudós, Don Antonio Valeriano, Montezuma császár unokaöccse nauhatli nyelven (de latin betűkkel) írt emlékirata, a Nican Mopohua. Valeriano személyesen ismerte Juan Diegót és nagybátyját, és művét 1540 és 1550 között írta meg. Ugyanazt a csodákban gazdag történetet, amelyet fentebb elbeszéltem. Egykorú tanúság, maga a Beszélő Sas írhatta volna.

Ha tudott volna írni.

De a legékesebben szóló bizonyíték maga a tilma, amely ma is megvan. Az agáve-rostokból szőtt anyag élettartama mintegy húsz év. Juan Diego tilmája kivétel. Több mint négyszázhetven év alatt nem ment tönkre, nem rohadt szét, mint annak természetes úton történnie kellett volna. A csodás virágok elenyésztek, de a tilma megvan. És ott a rajta lévő színes kép – a tudósok, akik megvizsgálták, nem tudnak természetes magyarázatot adni keletkezésére. Félreértés ne essék: vannak kétségtelenül festett részek is a tilmán, ezek azonban feltehetően későbbi sérülések vagy foltok javítgatására keletkeztek, és a felületnek csak kis részére terjednek ki. Az eredeti kép azonban nem festmény. Nincsenek rajta ecsetvonások, és sem az anyag szálain, sem azok belsejében nem található semmiféle festékanyag. A guadalupei kegykép: csoda.

Fokozza a csodát, hogy fölfedezték: erős nagyítással a tilmán lévő kép szemében három arc tükröződik, Juan Diego, a tolmács Juan Gonzales és az események idején frissen kinevezett mexikói kormányzó, Ramirez y Fuenleal arca. (Őket festmények nyomán azonosították.) Kísérleti tény, hogy a szemben tükröződnek az arcok, de döbbenetes, hogy a kép szeme úgy viselkedett, mint a szobában tartózkodó élő személy szeme. A kis falusi indián köpenye hozzánk, a természettudományos kor gyermekeihez is beszél.

Juan Diego jelentéktelen személye éppen jelentéktelenségében vált jelentőssé. A Beszélő Sas, mély alázatában, eléggé semmivé vált ahhoz, hogy rajta keresztül az Ige beszéljen. Az Ige, amely kezdetben volt, és Istennél volt.

Az Ige, amely Isten maga.

Jól imádkozni – rosszul imádkozni

Lehet egyáltalán rosszul imádkozni?

Igen. Lehet.

Rosszul imádkozik, aki azt gondolja, hogy imádságával szívességet tesz Istennek. Ez alapjaiban elhibázott attitüd. Az imádságra mi szorulunk rá, nem Isten.

Rosszul imádkozik, aki az imádságot kínzásnak érzi. Különösen a gyónási elégtételül kapott imákban forog fönn ez a veszély. Az elégtétel nem büntetés, hanem jóvátétel, megajándékozása az Egyháznak valamivel, annak fejében, amit bűneinkkel ártottunk. Az imádság ünnepi állapota a léleknek. Azt jelenti, hogy bensőnkben égnek a lámpák.

Rosszul imádkozik, aki csak egy szöveget reprodukál. A szöveg segítség az imádságban, de önmagában nem imádság. Nem kommunikáció. Szöveget reprodukálni olyan telefonba is lehet, ahol senki nincs a vonal túlsó végén. Ha a hittanos diák leckeszerűen felmondja a Miatyánkot, azzal még nem imádkozik.

Az imádság kommunikáció. A latin communis szó azt jelenti: „közös”. (Innen „kommunista” = a közös tulajdon híve.) Kommunikáció = közössé tétel, közössé válás. Isten önmagát kommunikálja a kinyilatkoztatásban. Az imádkozó ember erre válaszol önmaga kommunikálásával. Ha ő maga nincs benne a szövegben, amit felmond, nem imádkozik. Ha viszont, akár csöndben is, jelen van Isten számára, akkor az imádság állapotában van.

Az „Isten jelenlétébe helyezkedés”, amit az imádság tanításánál említeni szoktak, nem előkészületi gyakorlat, hanem az imádság lényege. Két szerelmes, aki csöndben nézi egymást, vagy egy gyermekét karjában tartó édesanya, vagy egy barátjával kezet szorító férfi szavak nélkül is jelen van a másik számára. Kölcsönösen egymás személyes erőterében vannak, pontosabban: egyetlen közös erőtérben egyesülnek. Ez az erőtér nem teremthető meg semmiféle technikával. A tudatmanipulációkhoz semmi köze. Személyes szólításra adott személyes válaszból születik. Két szabadság találkozása: a határtalan isteni szabadság megtalálja az ember határolt szabadságát, és az emberi szabadság válaszol, odaadással az odaadásra, szeretettel a szeretetre. Ez a szeretet ajándék. Isten műve, nem a mienk.

A személyes szólítás: Jézus, az Ige. Az örök Ige jelen van az univerzumban, őbenne teremtetett minden. Jelen van embertársunkban, aki az ő képmása. Jelen van a Szentírásban, egy-egy zsoltársorból szívet rendítően meg tud szólalni. Jelen van a liturgiában, mint cselekvő, újjáteremtő Ige. Aki „misét hallgat”, nem jól imádkozik. Az Eucharisztiában az Ige cselekszik köztünk: bevon bennünket egyszeri golgotai áldozatának sodrásába, hogy mi is belekerüljünk az Atyának való határtalan önátadásába, és ezzel föltámadásának dicsőségébe is. Aki „hallgatja” ezt, mint egy műsort, ásíthat, bámészkodhat. Aki benne van, izgul, hogy neki is sikerüljön. Aki „hallgatja”, rosszul imádkozik, aki benne van, jól.

Ez nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget. Egyéni imánkban is hasonló a helyzet. Avilai Szent Teréz, aki pedig az elragadtatásig „benne volt” az isteni jelenlétben, egy levelében azt a tanácsot adja az imádkozónak: „Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő.” Amit ő itt értelemnek nevez, az inkább a fantázia. A fantázia kalandozása elkerülhetetlen kísérőjelensége az imádságnak, csak a rendkívüli kegyelmek magasabb fokozatain küszöbölődik ki. Alázattal és minden lelkifurdalás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy ezt mi se kerülhetjük el. Mihelyt észrevesszük, hogy elszórakoztunk, segítségünkre jön a nyelvünk: az Üdvözlégyek ismételgetése a rózsafüzérben ezt a célt szolgálja, hirtelen fölfigyelünk arra, hogy mit is mondunk, és ezzel tudatunk felszíne is visszatalál az isteni jelenlétbe. Ha csöndben imádkozunk, elszórakozás esetén újból beszélni kezdhetünk Urunkhoz, legalábbis kimondjuk Jézus nevét. De a nem-akaratlagos elszórakozás nem akadálya annak, hogy lelkünk mélye Isten felé forduljon. Ez nem koncentrálóképesség, hanem életirányultság kérdése. Legyen ez vigasztalás a munkában hajszoltaknak, az álmatlanságban szenvedőknek, a súlyos beteget ápolóknak, a kisgyermekes anyáknak. Ők is tudnak jól imádkozni, hozzák meg bátran az áldozatot.

Érdemes vállalni a fáradságot, vállalni a száraz periódusokat. Akár érezzük, akár nem, az isteni jelenlét magába öleli az imádkozót. „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” – mondja az Énekek énekének jegyese (Én 2,5). Nem egy telefonvonal két távoli végéről érintkezünk, az isteni transzcendencia a hiteles imádságban saját közegünkké válik. Az imádság egyesülés és beteljesülés. Istenben vagyunk otthon.

Ez fa

„Kimegyek, s hazug lélek leszek valamennyi prófétája szájában” – így beszél egy „lélek” Áchábról, Izrael királyáról (1Kir 22,22), akit aztán a halálba prófétál.

A hazugság a halál útja. A sátán „gyilkos” és „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Mind az egyházi életben, mind a magyar társadalomban a hazug lelkek erős jelenlétét érzékelem. Az Egyházban megdöbbentően mutatkozik a gyanútlanság a pogány New Age támadásaival szemben, valamint a katolikus erkölcstan önkényes fellazítása. A közéletben lassan odáig jutunk, hogy minden képtelenséget szemrebbenés nélkül el lehet mondani. Szellemi téren társadalmunk veszedelmes mértékben sebezhető az áltudomány és a mágia hazugságaival szemben. Mintha az átlagember elveszítette volna egészséges képességét az „igaz” és a „hamis” megkülönböztetésére.

Tévedések mindig voltak, de most mintha megbolondult volna az iránytű. Talán a bolsevista rémuralom tette. Szolzsenyicin mutat rá, hogy a náci és a sztálinista titkosrendőrség működése között elvi különbség volt. A Gestapo azért kegyetlenkedett, hogy kiderítse a tényeket. A szovjet kínzókamrákban viszont a vallatók olyasmire akartak bizonyítékokat kicsikarni, amiről maguk is jól tudták, hogy nem igaz. A paranoiás grúz diktátor leleplezett összeesküvéseket akart látni, másképp az állambiztonsági szervek dolgoznak rosszul. Így a gyilkos gépezet önmagát falta. Arthur Koestler irodalmilag örökítette meg azt az „igazságszolgáltatási” (hazugságszolgáltatási) folyamatot, amelyben egyik agyrém produkálta a másikat – a befejező tarkólövésig (Sötétség délben). Ez a méreg még itt van a levegőnkben, ez a hazugság-démon még nem hagyott el bennünket.

Török Sándor Valaki kopog c. regényében van egy mozzanat, amikor az elbeszélő (a szerző?) az őrültséget érzi közeledni. Mikor már azon a ponton van, hogy végképp szétfoszlik a dolgok koherenciája, megfogja a széket, és azt mondja: „Ez fa!” És a megmarkolt anyag masszív realitása visszahozza a valósághű gondolkodásba. Nekünk is meg kell ragadnunk valami fát: Jézus keresztjét. Ez fa; ez valóság; sőt ez minden realitás tengelye. A kereszt véresen komoly felkiáltójele teremtő erejű „igen” az igazságra és megsemmisítő „nem” a hazugságra. „Jézus Krisztus ... nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). A krisztusi hit nem vélekedés, nem ködös teória, nem liberális kerekasztal, hanem egyszerű, vérrel megpecsételt bizonyosság. Ahogy Sík Sándor mondja:

Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ad elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.

Ez – fa. Minden más illanó levegő.

Gyónni

Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán minél hamarabb visszatérjen a „rendes” kerékvágásba, ahol nincsenek ilyen kényelmetlen dolgok.

Mások áhítják a gyónást és egyet-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki hajlandó fogadni őket és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.

A két típusban egy közös: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is maradtak, ahol voltak.

Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életünkbe és megváltoztassa azt. Kövessük a feloldozás szövegét: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Előfordulhat, hogy a gyóntató időnyerés céljából elhagyja a bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja el, vagy lerövidíti a formulát. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye. A gyóntató pap az új teremtés – személyében jelentéktelen – eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege, hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő csókjával birtokába vette azt. Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet. Egyszersmind azonban indokolt, hogy olyan gyóntatót keressünk, aki szolgálatával a feloldozáson túl lelki vezetést is nyújt. Bár a lelki vezetés szolgálata elválasztható a gyóntatói szolgálattól, mégis lehetetlen a gyóntatói működés egy minimális lelkivezetői tevékenység nélkül: a gyóntatónak nyilatkoznia arról, mi bűn és mi nem, milyen feltételek mellett adható egyáltalán feloldozás, és ha sok ideje nincs is egy-egy gyónásra, az esetek túlnyomó többségében indokolt egy-két lelki tanáccsal szolgálnia, sőt már a kiszabott elégtétel is mutat valamilyen irányt. Ha a gyónó ezenkívül lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Ha a lelkivezető túl távol lakik vagy túlságosan ritkán keressük föl, a lelkivezetés névlegessé válik. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Éppen ezért vagyok annak a híve, hogy a lelkivezető és a gyóntató lehetőleg azonos személy legyen. Ő se tévedhetetlen, mégis nagyobb biztonságot tud adni, mintha rendszeresen ellentétes tanácsok között kell választanunk. Ha meggyőződtünk arról, hogy gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását, és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.

Ahhoz, hogy állandó gyóntatóra leljünk, természetesen mindenekelőtt gyónnunk kell, mert csak a gyakorlat mutathatja meg, kinél találunk kellő megértésre és vezetésre. Elkerülhetetlen tehát, hogy benyissunk olyan papok gyóntatószékébe, akiket nem ismerünk. Hogy erre rá tudjuk szánni magunkat, tudatosítanunk kell a kiengesztelődés szentségének fent leírt lényegét. Nem azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is azért, hogy tanítást kapjunk, vagy kapcsolatot ápoljunk a gyóntatóval. Ezek mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. Kellemetlen tud lenni egy ballábbal felkelt gyóntató, és a papnak természetesen mindent meg kell tennie, hogy fáradtságát, rossz kedvét, személyes vergődéseit ne vigye bele a gyóntatásba, hanem szeretetteljes érdeklődést és megértést tanúsítson a bűnbánók iránt. De egy goromba pap, sőt egy hitetlen pap is rázúdítja gyónóira a teljes mennyet, ha a feloldozást előírásszerűen elimádkozza. A gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.

Mint mondottam: szükséges a gyónó részéről a hit. Nemhívőket nem szabad gyónásra kényszeríteni, esküvőjük előtt sem. A hit nélkül végzett gyónás nem adja meg a bűnök bocsánatát, sőt Isten szentségét sérti. A gyakorló katolikusnak se szabad azzal a hátsó gondolattal gyónnia, hogy „ez úgyse fog használni semmit”. Istennek vallja meg bűneit, és Isten mindenható. A jó gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért megreked bűneiben. Ha hinne, haladna.

Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a bűnbánat. Két okból fogalmazok másképp. Egyrészt: a „bánat” szó érzelemre látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó. Másrészt: ebben az elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell, hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Bűnünk sebet ütött az Egyházon, és legalább jelképes cselekedettel ki kell fejeznünk, hogy készek vagyunk gyógyítgatni ezt a sebet. Az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül végzett gyónás érvénytelen. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges, hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a penitenciát.

A „megtérés elhatározása” azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni. Találkozni lehet olyan gyónókkal, akik a feloldozást csak a múltbeli bűnök sztornírozásának tekintik, de nincs szándékuk változtatni életükön. Nem mondanak le a politikai ellenfél iránt táplált gyűlöletükről, fönn akarják tartani házasságon kívüli szexuális kapcsolatukat, szenvedélybeteg létükre nem hajlandók elvonókúrára, vagy ragaszkodnak súlyos közeli bűnalkalmakhoz (pl. szerelmesek egy lakásban, tanúk nélkül, kulcsrazárt ajtók mögött). Az ilyen gyónás érvénytelen és szentségtörő. Ha történetesen föloldozást kapnak egy kevésbé figyelmes vagy liberális felfogású gyóntatótól, ez nem törli el bűneiket, mert a bűnbocsánat objektív feltételei hiányoznak. A gyóntatónak csak alkalmazni van joga a katolikus erkölcstant, nem megváltoztatni. A kegyelmet ugyan közvetíti, de nem ő adja.

Szomorú típusa az ilyen megtérés nélküli gyónónak, aki saját erkölcstant csinál magának, mondván, hogy „az ő lelkiismerete szerint” megengedett az, ami a katolikus Egyház szerint tilos. Mint II. János Pál pápa tanítja, a szabadság csak akkor szabadság, ha az igazságban gyökerezik. Az igazságot pedig nem a mi vélekedésünk állítja elő. Nem mi rendelkezünk az igazsággal, az igazság rendelkezik velünk. Sem az egyedi hívő, sem a gyóntató vagy teológiai tanár nem teheti túl magát azon az igazságon, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa biztos és kötelező módon elénk ad. „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá teszik, és a világosságot sötétséggé” (Iz 5,20). A megtérés a tévtanokból a hit igazságához való visszatérést is jelenti.

Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy egyéb szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása megvan, a feloldozás célba fog találni. Átlagos esetben azonban szükséges, hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges lelkiismeretű embernél azonban nem lesz probléma annak megkülönböztetése, hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyónik, annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, amilyen például a maszturbáció, gyakran fönállnak olyan szubjektív enyhítő körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt bocsánatossá teszik. Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásos kórtünet; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.

A lelki élet azonban a gyakorlatban nem fog működni a bocsánatos bűnök megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell vennie a harcot, leghatékonyabb fegyverünk pedig éppen a szentgyónás. Három-négy hetente, de legalább havonta gyónnunk kell, hogy előre tudjunk haladni. Akik csak rendkívüli alkalmakkor jönnek el gyónni, aligha akarnak az üdvösség útján járni. Hetente többször gyónni már többnyire egészségtelen túlzás, de a heti gyakoriság még normális és hatékony. Aki úgy gondolja, nincs mit gyónnia, sürgősen olvassa el a hegyibeszédet.

A jó bűnvallomás annak megvallásával kezdődik, hogy mikor gyóntunk utoljára. Így kell kezdenünk, mindjárt a köszönés után. Ez nem szükséges ugyan a gyónás érvényességéhez, de szükséges a gyóntató tájékoztatására. Hogy úgy mondjam: ez adja meg bűneink „helyi értékét”. Nem mindegy például, hogy valaki két héten át hanyagolta el az imádságot, vagy két hónapon át. Természetesen elegendő az utolsó gyónás időpontját azzal a pontossággal megjelölni, amellyel emlékszünk rá. De túl kevés azt mondani: „Régen gyóntam utoljára”. Ez jelenthet két-három hónapot, de jelenthet húsz-harminc évet is. Mondjunk számot, még ha hozzávetőlegeset is. Ha valaki az utolsó gyónás helyett azzal kezdi a bűnvallomást: „Mit is mondjak”, vagy „Hát...”, bennem kétely ébred helyes szándéka felől. Úgy tűnik, nem tudja, mit akar.

Miután elsoroltuk bűneinket (nem részletezve, csak megnevezve), fejezzük be a bűnvallomást a „Másra nem emlékszem” formulával. (Ha a gyónó itt csak hallgat, a gyóntatót zavarba hozza, hogy vajon újabb megvallani való bűnön töpreng, vagy befejezte a sort.) Ezután a gyóntató veszi át a szót, fölteszi kérdéseit, elmondja tanácsait és elégtételt ad. Ne szakítsuk félbe, akkor se, ha újabb megvallani való bűn jutott eszünkbe. Miután megkaptuk az elégtételt, újból miénk a szó, pótolhatjuk, ami közben eszünkbe jutott (emiatt esetleg az elégtétel is változhat, de ha a gyóntató ezt nem említi, akkor elegendő a már adott elégtétel). Ha nincs pótolni valónk, fogadjuk el az elégtételt egy „Igen” vagy „Jó” szóval, és fejezzük ki bűnbánatunkat. Erre a célra nincs kötelező formula, a tanult bánatimák csak minták, de mindenképpen mondjuk ki hangosan, hiszen az Egyház színe előtt tartunk bűnbánatot. Amikor vége a bánatimának, a pap feloldozást ad a fent idézett formulával. A végén feleljünk „Amen” szóval, ez a hit szava, Jézus anyanyelvén. Az Eucharisztia vételekor is ez a hitvallásunk. A befejező formulák már nem tartoznak a lényeghez, a „Magasztaljuk Istent...” csak egy fakultatív szöveg több közül. Ha a pap használja, adjuk meg a választ, de ha elköszön, köszönjünk mi is és menjünk. Részemről a „Menj békével” szóval szoktam elköszönni, amire alkalmas válasz: „Istenek legyen hála” – ezután már további elköszönés nem szükséges.

Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet hordozunk!

Akció

A második vatikáni zsinat már 1962-ben meghirdette, hogy a szentmisén aktívan kell résztvennünk. Ennek ellenére sokan még ma is „misehallgatásról” beszélnek, és akciót csak abban látnak, hogy elmennek a templomba. Ez engedetlenség (vagy inkább: közömbösség) az egyházi tekintéllyel szemben. A zsinatot komolyan kell(ene) venni.

De hát milyen egyéb akciót vár el az Egyház a szentmise résztvevőitől?

Mindenekelőtt természetesen azt, hogy kövessük a liturgikus cselekményt, folyamatosan reagáljunk rá testtartásunkkal, mozdulatainkkal, az imák mondásával és éneklésével. Hogy azonban ne csupán a jogi előírásnak tegyünk eleget, hanem annak is, amit Urunk az Eucharisztia alapításával szándékolt, több szükséges. Ki kell vennünk a magunk részét nemcsak a külső formákból, hanem az eucharisztikus cselekvés lényegéből is.

Az természetesen kizárólag a celebráns feladata, hogy Jézust az eucharisztikus cselekményben én-formájúan megjelenítse: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Ezt a megbízást a tizenkettő kapta, s akiknek ők vagy utódaik az ordinációban (az egyházi rend szentségében) ezt tovább nem adták, ebben a cselekvésben nem vehetnek aktív részt. A hívek egyetemes papsága és a fölszentelt áldozópap szolgálati papsága között nem fokozati, hanem lényegi különbség van. Az eucharisztikus imát, amely a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltoztatását tartalmazza, csak fölszentelt áldozópapok mondhatják (leszámítva persze a hívek hitvalló akklamációját: „Halálodat hirdetjük, Urunk...”). Ordináció nélkül senki sem konszekrálhatja érvényesen a kenyeret és a bort.

Ha ez így van, mi módon vegyenek aktív részt a világi hívek az eucharisztikus cselekmény lényegében? A válasz kulcsa az áldozati adományok előkészítésében, a kenyér és bor felajánlásában van. Adományaink szimbólumok. A vallástörténetben az áldozati adományok mindig az áldozat bemutatójának odaadását fejezik ki az istenség iránt, így az étel- és ital-áldozat is. A felajánlott kenyér és bor a szentmisében is bennünket képvisel: annak jeléül adjuk Istennek, hogy önmagunkat is neki adjuk. A kenyér szükségleteinket, a bor a fölösleget képviseli; a kenyér a hétköznapot, a bor az ünnepet; a kenyér a prózát, a bor a költészetet; a kenyér a józan logikát, a bor a lélek mámoros szárnyalását. Mindenünket odaadjuk.

Ez az odaadás akció, a szó legteljesebb értelmében. Ha a profán környezetből az áldozat bemutatásának helyére beléptél, még csak fizikailag vagy jelen a szakrális térben. Szükséges, hogy tudatilag is belépj Istent jelenlétének celebrációjába: ez történik meg a szentmisét bevezető keresztvetésre hittel adott „Amen” válaszban. Szükséges, hogy az áldozatbemutató közösség tudatos tagjává válj: ez valósul meg a hívek köszöntésére adott jól hallható válaszodban, mely után a melletted ülő vagy álló személy nem egy „másik templomlátogató” többé, hanem veled együtt meghívott társ egy közös feladatban. Szükséges, hogy elhatárold magad minden hűtlenségtől, amelyet Isten ellen valaha elkövettél: ez következik be a szentmise bűnbánati imájában és az „Uram, irgalmazz”-ban. (A gyónás helye nem itt van. Már a szentmise kezdetén a kegyelem állapotában kell lennünk. Másképp hogyan válhatnánk Istennek kedves áldozattá?) Látható, hogy aki a miseliturgia bevezető rítusait elmulasztja, ezzel saját aktív részvételét akadályozza. Nem mondom, hogy ezek tartalma nem pótolható; ám feltétlenül hiba és hátráltató körülmény, ha utólag kell felzárkóznunk.

Előkészületünket – mely ünnepi alkalmakkor még a Dicsőséggel is a Szentséges szférájába törekszik – a pap Könyörgése emeli „hivatalból” Istenhez. Az erre felelt „Amen” arra mond igent, hogy személyes áldozati készülődésünk az Egyház közös imájának részeként, hivatalos imaként, liturgiaként történik, az Egyház ünnepélyes Istenhez emelkedésének szerves eleme. A Könyörgés azonos a szentmisében és a zsolozsmában, mintegy összefogja a liturgiát. Amenünk azt jelenti: benne vagyunk.

Így, felkészülten, várjuk Isten üzenetét, amely a szentírási olvasmányokban és (ha van) a homiliában megszólít bennünket. Eddig is készülődtünk (Isten kegyelméből, persze), de most Isten maga veszi át a szót teremtő Igéjével. Szívünk válasza a hit, amely főünnepeken a Hitvallás szavaiban is kifejezésre jut. Ezzel már szakrális, Istennel kommunikáló, őhozzá emelkedő állapotba kerültünk. Ha van Egyetemes könyörgés, az ebben az állapotban hangzik föl, a biztos meghallgatás hívő tudatában: „Kérjetek és adnak nektek” (Mt 7,7). Ha nem felszított hittel imádkozzuk az Egyetemes könyörgést, nem lesz az a hatalmas fegyver, aminek szánva van. Különösen nem szerencsés ilyenkor a figyelmet visszairányítani saját szubjektumunkra, egymás közti megosztást csinálva az Istennel való kommunikációból. Istennél kell maradnunk, őeléje tennünk kívánságainkat. Ha levesszük róla tekintetünket, süllyedni kezdünk, mint a vízen járó Péter (Mt 14,28-31).

Az igeliturgia tehát, ha aktívak voltunk benne, szakrális közegbe és a várakozó hit állapotába helyezett bennünket. Ez a liturgia „első kozmikus sebessége”; már nem földi szinten mozgunk. Most, amikor a celebráns a papi széktől az oltárhoz megy, és Istenhez emeli az egész életünket jelképező kenyeret és bort, egy bátor és nagylelkű belső aktussal kiengedjük kezünkből saját életünket, és mindenestül átengedjük Teremtőnk bölcsességének és szeretetének. „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot...” Nem Jézus Krisztust protezsáljuk ebben az imában, hanem a magunk számára kérjük, hogy önmagunk odaadása sikerüljön. Szent Padre Pio mondta: „Fölajánláskor szakad el a lélek a világtól.” Ez nem negatívum, hanem fölemelkedés. A Felajánló könyörgés ismét hitelessé, az Egyház aktusává minősíti szubjektív lényünk emelkedését, ezt a „második kozmikus sebességet”, amellyel kilépünk földi vonzásközpontunk hatósugarából. Amenünk hívő beleegyezés abba, ami most fog történni.

A szentmise rubrikái lehetőséget adnak a celebránsnak, hogy ami most következik, azt saját szavaival röviden bevezesse. Kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, de maga a szabály jól mutatja, hogy itt valami új kezdődik. A Prefáció az Egyház imakincsének varázslatos szépségű eleme. Most kiderül, hogy eddigi emelkedésünk csupán bevezetés volt. „Emeljük föl szívünket!” Nemcsak szakrális közegbe lépünk, nem csupán elszakadunk a teremtményektől, hanem behatolunk a Megközelíthetetlen Világosságba. A Prefáció költői hálaadó ének hitünk legmélyebb titkairól. Az Egyház imáján keresztül a kinyilatkoztató Isten ragad meg bennünket és emel a mennybe. A Prefáció a „harmadik kozmikus sebesség”. Egyszercsak Isten trónjánál, az elragadtatott szeráfok társaságában találjuk magunkat, és velük énekeljük a Háromszorszent éneket.

Térdre borulunk, a teofánia fényes felhője ölel körül bennünket. A Triszágion után nincs már szavunk. A celebráns szól, az apostol-utód, előbb harmadik személyben idézve Jézust, majd áttér első személyre. „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”. A liturgia kedvelt szavával „csodálatos csere” történik: a kenyér és bor, amit önmagunk képviseletében az oltárra helyeztünk, a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé változik. Nem étel- és italáldozat már ez, hanem a golgotai áldozat, itt, közöttünk, hogy részesedjünk belőle. Jézus testének és vérének föláldozása, amely a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, a második isteni személy időtlenségében állandóan az Atya előtt áll. Most, a szent test és vér szimbolikus szétválasztása (ténylegesen nem válnak szét többé, Jézus nem hal meg újból) valóságosan megjeleníti köztünk ezt a történelmileg egyszeri, de az istenség időtlenségében örökkévaló aktust. A mi aktusunk annyi volt, hogy a kenyér és bor odaadásában önmagunkat adtuk; most viszont térdenállva fogadjuk Isten cselekvését, a „csodálatos cserét”, amely saját odaadásunkat hirtelen az Egyszülött Fiú odaadásává változtatta. Ezt nem mi csináljuk: ingyen kapjuk, és hittel magunkévá tesszük. Hitünket aktívan ki is fejezzük egyetlen mondatban, az átváltoztatás utáni akklamációban: „Halálodat hirdetjük, Urunk...” (Más változatok is vannak, azonos tartalommal.) Aztán egyszerűen sodródunk a teofánia forgószelében, a pap imája mennyei keretet ad ahhoz, hogy „együtt lakjunk az emésztő tűzzel” (Iz 33,14). A forgószél elragad, a tűz áttüzesít anélkül, hogy erőlködnünk kellene. Fölragyog a fényen túli fény, a halálon diadalmas Jézus dicsősége: „Őáltala, ővele és őbenne...” Az erre adott válasszal, a hit újból megismételt „Amen” szavával megerősítjük pozíciónkat: az angyalok társaságában állunk Isten trónusa előtt.

Mivel ez megtörtént velünk, most már mennylakónak tekintjük magunkat, és a „Mindenható örök Isten” és hasonló megszólítások helyett Jézus tanítása nyomán merészeljük mondani Istennek: „Mi Atyánk!” Az Úr ünnepélyes imája a biztos meghallgatás tudatában hangzik föl: a Név megszenteltetik, az Ország eljön, a Gonosztól megszabadulunk. Ez a kirobbanó aktivitás már a szentáldozás előkészülete. Jézus valósággal jelen van az oltáron, de mi még csak szimbolikusan helyeztük oda magunkat. Az egyesülés, a communio, a megdicsőült Testtel és Vérrel való táplálkozás szükséges ahhoz, hogy ne csak szándékban, hanem fizikailag is egyesüljünk a Báránnyal, a végtelen értékű Áldozattal. Ősi szövegeket imádkozik a celebráns, és mi kinyúlunk a testvér keze után. Legyen békesség! És mindaz, amiért jöttünk, fizikailag is beteljesedik. „Íme az Isten Báránya...” Ő fehér korong, mi sötét foltokként nyüzsgünk előtte. „Krisztus teste!” A fényen-túli fény fehér nyalábja megközelítette a sötét foltot. „Amen.” „Úgy van.” A menny érvényes. Nyeljük, emésztjük Istent. Igazából ő asszimilál bennünket. „Amit veszel, azzá leszel” – mondja Szent Ágoston. „A kenyér esz meg minket” – írja Prohászka.

Most már visszatérhetsz önmagadba. Hálaadásod fáradt elpihenés Abban, aki sose fárad el. Az Áldozás utáni könyörgésre válaszolt „Amen” mindannak a megpecsételése, ami – az Egyház hivatalos aktusaként, de a te legszemélyesebb részvételeddel – végbement.

Jöhetnek a hirdetések. Jöhet már a világ. Jöhet a záróüdvözlés, a záróáldás, az elbocsátás. Missa est: küldve vagy. Magaddal viszed a mennyet. Ahova mégy, ott az evangéliumi forradalom, a mindent fölforgató isteni érintés tűzfészke lángol. Tagja vagy a kommandónak, amely parancsot kapott a világ lángbaborítására.

Tűz

---

Kivonat egykori Karizmatikus című weblapom anyagából. Úgy 2000 táján írtam le ezeket a gondolatokat, s bár némileg átdolgoztam a szöveget, adataikban aligha naprakészek. De az elvi megállapítások ma, 2007-ben is érvényesek.

---

Ha tetszőleges úton eljuthatsz hozzá, képzelt isten. A valóságos Isten szuverén.

Ha nem jelent valami nagy különbséget az életedben, képzelt isten. A valóságos Isten mindent megváltoztat.

Ha szexuális lény, mint az emberek, képzelt isten. A valóságos Isten szeretete a létezés magasabb szintjére visz.

Ha hallgat, képzelt isten. A valóságos Isten szól és megnyilvánul.

Ha nem más, mint saját mélyebb éned, képzelt isten. A valóságos Isten úgy viszonyul hozzád, mint Abszolút a relatívhoz, mint Teremtő a teremtményhez.

Ha azonos a mindenség óceánjával, amelynek te is egy cseppje vagy, képzelt isten. A valóságos Isten minden dolgok fölött álló titok.

***

Nézem egy fiatalasszony fotóját, most született gyermekével. Arcán áhítatos boldogság. Az élet misztériuma érintette őt.

Hallgatsz egy Brahms-szimfóniát. A szépség titka érint meg téged.

Valami van ezek mögött. Egy megfoghatatlan titok jelenlétét érzékeljük, egy szépségét, amely több annál, hogy láthatnánk.

De mi történik, ha ez a titok megnyilvánul?

***

A férfi ott állt a pusztában. A nap lemenőben volt. Napi munkájával végzett, az éjszakára készülődött.

Találkozni akart valakivel. Nem tudta, hogy az honnan fog érkezni, sőt azzal se volt tisztában, milyen a másik. Csupán a hangját ismerte annak, akit várt. Az minden más hangtól különbözött.

A férfi adni is szándékozott valamit vendégének. Nyájából jónéhány állat hevert ott, leölve. Ragadozó madarak szálltak le a húsra, de elzavarta őket.

Ott állt, és az éjszaka sötétsége mind sűrűbben és sűrűbben vette körül. Aztán erős félelem fogta el. Nem valami rossz dologtól való félelem; inkább a félelem valami ijesztően különbözőtől. Valamitől, ami teljesen kiszámíthatatlan, és megrettent hatalmával anélkül, hogy ellenséges volna.

Az éjszaka sötétebbnek tűnt, mint bármikor. És akkor történt.

Füstölő-lángoló valami, ami égő kemencéhez hasonlított, vonult át a húsdarabok között.

És újból hallotta azt a bizonyos hangot.

„Utódaidnak adom ezt a földet” – szólt a hang.

A férfi megdöbbenve állt.

Most már tudta.

***

Igen, a férfi neve Ábrahám volt (pontosabban: lett később). Az éjszakai látogató pedig Isten.

A történet a Genezis (Teremtés könyve) 15. fejezetéből származik (lásd a 7-18. verseket). Olyan módon adtam elő, hogy hangsúlyozzam ezeknek az oldalaknak a lényeges mondanivalóját: Isten tűzben jelenik meg. A tűz félelmetes és áthatolhatatlan közege kifejez valami Isten megközelíthetetlen és kifürkészhetetlen lényéből. Istennel találkozni valamiképpen a tűzben való megmerülést jelenti.

Blaise Pascal, a 17. század nagy francia matematikusa és gondolkodója, mindig ruhájának bélésébe varrva hordott egy feljegyzést, amely Istennel való találkozásának emlékét őrizte. Többek között ez állt benne:

1. november 23. Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.

Az Istennel való találkozás – lángoló titok.

Nyilvánvalóan nagy élmény volt ez Pascal számára. És a legelső szó, amit ennek kifejezésére használt, a tűz volt.

A Szentírás azt mondja: „A mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29).

***

Az emberi gondolkodás zavarba jön, amikor Isten felé tapogatózik. Az emberi beszéd tehetetlen. Ő meghaladja emberi képességeinket. Isten egészen más, magasan fölötte áll mégoly éles felfogóképességünknek is.

Nem része az univerzumnak, és az univerzum sem része neki. Mindenütt jelen van, de „az ég s az egek ege” (2Krón 6,18) sem képes őt befogadni.

Az ember sem része Istennek. Határtalan különbség van a Teremtő és a teremtmény között. Az ember csak „por és hamu” (Ter 18,27) Isten félelmetes fölsége előtt.

Isten, a Teremtő, végtelen. Nem csupán matematikailag végtelen, ami még nem zárná ki, hogy a végtelennek véges részei legyenek. Ő minőségileg végtelen, tulajdonságai határtalanul különböznek minden teremtett tulajdonságtól.

Isten kifürkészhetetlenül és kimondhatatlanul más lényét fejezi ki a tűz képe. Egyedülálló minőségét így próbáljuk kifejezni: szent. Ő a Szent.

***

Izajás 6,3-ban a szeráfok – ezek a misztikus, hatszárnyú lények – szüntelenül kiáltoznak Isten trónusa előtt:

Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!

A tömjénezés Isten szentségét fejezi ki. A keresztény liturgia Triszágionja a szeráfok imádó szavának visszhangja, amely megrendíti a küszöbök alapjait. A liturgiában használt tömjénfüst Isten szentségének képe, amely megtölti a templomot füsttel. Izajás könyve itt egy teofániát ír le. A keresztény imádás is teofánia. A félelmetes és mégis vonzó titok, a Szent kinyilvánítja önmagát.

Részünkről természetes magatartás imádni Őt, létezésünk forrását és célját.

***

Pál apostol írja Istenről Róm 1,20-ban:

Azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri.

Az emberi értelem nem tudja fölfogni Isten titkát, de képes bizonyítani, hogy létezik ilyen titok. A látható dolgok létezéséből következtetni tud arra, hogy valami Abszolút rejlik mögöttük.

A teremtés Istenre utal. Relatív dolgok léteznek; de minden, ami relatív, valami Abszolútra mutat. A viszonylagosság (relativitás) függés, de képtelenség, hogy minden mástól függjön. Ha „minden mástól függ”, akkor ez a „más” az az Abszolút, amitől minden függ.

Az Abszolút pedig meghatározója, forrása, magyarázata mindannak, ami tőle függ. Következésképpen tartalmaz is mindent, ami létezik vagy létezhet, bármiféle megszorítás nélkül; így tartalmazza a személyességet is. Márpedig éppen a személyes Abszolútum az, akit Istennek nevezünk.

***

Két vagy több Abszolútum lehetetlen. Ha különböznek, maga a különbözés kölcsönös függést, azaz relativitást jelent. A politeizmus képtelenség. Kialakulásának oka a természeti jelenségek és erők istenítése.

A bálvány utálatos. Isten azt mondja a Bibliában (MTörv 5,7):

Rajtam kívül más isteneid ne legyenek.

A bálványról így beszél (MTörv 7,25):

Utálatos az ilyesmi az Úr, a te Istened előtt.

Csak egyetlen Isten van.

A Szentháromság keresztény tana nem jelent három istent. A triteizmust az Egyház egész történelme során visszautasította. A Szentháromság az egyetlenség és közösség misztikus azonosságát jelenti Istenben, két olyan tökéletességét, amelyek a teremtményekben összeférhetetlenek, de Isten kifürkészhetetlen titkában összetartoznak.

A pogány gyakorlatok bálványimádást jelentenek, amelyek démonizálnak, és megengedhetetlenek a keresztény számára.

***

Ma különösen elterjedt az a szemlélet, amely a különböző vallások isteneit tetszés szerint felcserélhetőnek gondolja. Ilyen irányzatokról többször esik szó a Hagiosz weblapon: a Szavászana a jógáról, a By-bye bűbáj a transzecendentális meditációról beszél. Ide tartozik Anthony De Mello vallási relativizmusa, Badiny Jós Ferenc pogány fantazmagóriáival egyetemben. A New Age irányzat egyetemes támadást jelent az egyetlen, transzcendens, teremtő Istenbe vetett hit, a monoteizmus hitvallása ellen.

A karizmatikus megújulást, úgy tűnik, Isten többek között azért adta az Egyháznak, hogy a lelkek megkülönböztetésének adománya feléledjen, és a Szentlélek erejével képesek legyünk újból hatékonyan megvallani a bibliai istenhitet a bálványimádás széltében divatba jövő formáival szemben.

***

Karizmatikus? Mi az?

Karizma görög szó, jelentése kegy, ingyenes ajándék. A kereszténység nem más, mint az üdvösség ingyenes ajándékként való elfogadása a szuverén Isten szabad szeretetéből. Kereszténynek lenni tehát annyi, mint karizmatikusnak lenni. Ez nem valami tetszőleges ráadás, hanem a hit lényegéhez tartozik.

Szorosabb értelemben véve a karizmák a Szentlélek látható adományai, amelyek a keresztény közösség építését szolgálják.

A lelki adományokra nézve pedig, testvérek, nem akarom, hogy tudatlanok legyetek ... A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz ... A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük (1Kor 12,1.4.7).

A kereszténynek ebben a szűkebb értelemben is karizmatikusnak kell lennie, mert hivatása van arra, hogy az Egyház javát szolgálja. Mózes azt óhajtotta, hogy Isten egész népe karizmatikus legyen:

Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét! (Szám 11:29)

Joel próféciája szerint ez be is következik:

Kiárasztom Lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok. Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban Lelkemet. (Joel 3:1-2).

Az első keresztény pünkösdkor Péter kijelentette, hogy ez már be is következett:

Az történt, amit Joel próféta megmondott (Csel 2,16).

Ez az újszövetség kora, az a kor, amelyben élünk.

***

Törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: „Ismerjétek meg az Urat!” Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr (Jer 31,33-34).

Ez a karizmatikus korszak, Isten megtapasztalásának korszaka, nem valami speciális korszak az Egyház idején belül, hanem ez az Egyház ideje. Most van. Mindnyájunk számára van.

Pál Efezusban azt kérdezi néhány tanítványtól:

Megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? (Csel 19,2).

Mindenkinek, aki Jézus Krisztusban hisz, meg kell kapnia a Szentlelket, ahogy az ősegyház megkapta Jeruzsálemben pünkösd napján (Csel 2,1-4). Ez korántsem volt az apostolok privilégiuma:

A Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben (Csel 11,15).

A Szentléleknek ezt a leszállását gyakran kíséri a dicsőítés, a prófétálás, a nyelvek adománya. A Szentírás normálisnak tekinti ezeket a jelenségeket.

***

A pünkösdi történés lényege a következő szavakban van kifejezve:

Néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni (Csel 1,5).

„Megkeresztelkedni” azt jelenti: „megmerítkezni”. Ez a keresztség (megmerítkezés) a Szentlélekkel (vagy: Szentlélekben) olyan tapasztalat, amely ott van a karizmatikus tevékenység gyökerénél. Isten tűzben való megtapasztalásáról van szó. Ez lehet erősebb vagy halványabb, jöhet lassan vagy hirtelenül, de mindenképpen valóságos tapasztalat, nem pedig pusztán egy láthatatlan kegyelem befogadása minden külső következmény nélkül. Arra késztet bennünket, hogy meginduljunk és tanúságot tegyünk.

A rátok lejövő Szentlélek ... erővel tölt el majd benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam (Csel 1,8).

A pünkösd-mozgalom olyan emberek között kezdődött, akik tanúságot akartak tenni Jézusról.

***

1901. január 1-én este 11 óra tájban, Topekában (Kansas, USA), egy Agnes Ozman nevű fiatal hölgy arra kérte bibliaiskola-vezetőjét, a metodista Charles Fox Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék érte a Szentlélekben való megkeresztelkedésért, a nyelvek adományával együtt. Parham megtette, és Agnes érezte, hogy betölti Isten dicsősége, úgy törve föl lénye mélyéről, mint az élő víz. Ismeretlen nyelven kezdett imádkozni.

Parham mindenfelé hirdetni kezdte ezt az újra felfedezett tapasztalatot, és tanítványainak egyike, egy fekete prédikátor, William Joseph Seymour Los Angelesbe vitte tanítását. Ott, az Azusa Street 312-ben, az új mozgalom világhírűvé vált. Ezrek és ezrek tapasztalták meg ott a Lélek keresztségét a nyelveken szólással és a lelki jelenségek bőségével együtt. Innen vitte a metodista lelkész, Thomas Ball Barratt a pünkösd-mozgalmat Európába.

A pünkösdiek különféle új egyházi testületeket alkottak, mivel korábbi egyházaik nem fogadták be őket, de egymás között sem tudtak minden tanbeli kérdésben megegyezni. Ilyen pünkösdi egyház, sok más mellett, az Evangéliumi Pünkösdi Közösség.

Csak a második világháború után következett be, hogy a pünkösdi tapasztalat megérintette a hagyományos egyházakat is.

***

A 20. század ötvenes éveinek vége felé a Szentlélekben való megkeresztelkedés és a lelki adományok megtapasztalása, amelyet a „klasszikus” pentekosztalizmus fedezett föl újonnan, beszűrődött a nem-pünkösdi egyházi testületekbe is, amilyenek az episzkopálisok, anglikánok, evangélikusok, reformátusok, presbiteriánusok, metodisták, baptisták stb.

Ez a folyamat majdnem észrevétlenül kezdődött, de amikor Dennis Bennett, a Van Nuys-i (California) episzkopális rektor lemondott hivataláról a pünkösdi tapasztalattal szemben plébániáján támadt erős ellenállás miatt, a tömegkommunikáció az egész Egyesült Államokban ismertté tette az esetet. Bennett nem lett kiközösítve. Új plébániát kapott Seattle-ben, Washington államban, és ott nagy lelkipásztori sikerrel folytatta munkáját.

A pentekosztalizmusról írott Más nyelveken szólnak c. könyv, az episzkopalista John Sherryill tollából, egy sor további könyv ugyanettől a szerzőtől, valamint Dennis Bennett Nem részegek ezek c. munkája nagy hatást gyakorolt a történelmi egyházak keresztényeire. A pünkösdi/karizmatikus mozgalom átlépett egy szociológiai Rubicont. A hatvanas években, hála a 2. vatikáni zsinat ökumenikus elkötelezettségének, az „új pünkösd” képessé vált arra, hogy katolikus platformját is létrehozza.

***

Beköszöntött az este 1967.február 18-án a Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, a pennsylvaniai Pittsburgh mellett, amikor Patti Gallagher, a katolikus Duquesne University hallgatója, a kápolnába lépett. Azért jött, hogy összegyűjtse lelkigyakorlatozó társait egy születésnapi partira. Mivel erősen érezte Isten jelenlétét, letérdelt egy rövid imára az Oltáriszentség előtt. A következő pillanatban, önmaga számára is váratlanul, arcra borulva feküdt, egész testében remegett, és teljes szívéből imádkozott. Isten szeretete átjárta lényét, olyan erővel, amit azelőtt soha nem tapasztalt.

Erő volt jelen a kápolna levegőjében. Egy másik egyetemi hallgató, David Mangan, arcra esett, mihelyt átlépte a küszöböt. Hogy ellenőrizze a jelenséget, kétszer is visszament, és mindkét alkalommal menthetetlenül előrezuhant.

Természetfölötti hatalom működött a lelkigyakorlatozó katolikusok között. Azon az éjszakán sokan közülük váratlan módon tapasztalták Isten szent jelenlétét és kimondhatatlan szeretetét. Sírtak és nevettek az örömtől. Ez volt a katolikus karizmatikus megújulás születésnapja, amelynek nyomában számos majdnem elfelejtett lelki adomány (példának okáért a nyelvek adománya) újraéledt.

Azóta ez a kegyelem több mint 70 millió embert érintett meg a katolikus Egyházban, erőt és reményt öntve a kiéhezett lelkekbe a föld minden táján, és elfogadva a legmagasabb egyházi tekintély által is.

***

A pünkösdi/karizmatikus megújulás egyik nagy fölfedezése a dicsőítés ereje.

Isten dicsőítése nem valami különlegesség. Ez az imádság lényege, sőt ez létezésünk értelme. Pontosan azért vagyunk a földön, hogy megdicsőítsük Istent, hogy kifejezzük az ő végtelen szentségét életünkben. Boldogságunk és tökéletes istendicsőítésünk egy és ugyanaz a dolog.

Isten szavakkal való dicsőítése ezt a célt szolgálja az emberi élet egyik nagy jelentőségű területén: a beszéd területén.

Mutassuk be Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja (Zsid 13,15).

A dicsőítés szavai nem érzelmeink kifejezésére valók. Áldozatot jelentenek. Isten azt várja tőlünk, hogy mindenkor dicsőítsük nevét a dicséret áldozatával.

Egy karizmatikus imaösszejövetel, ahol mindenki egyszerre dicsőíti az Urat saját szavaival, nagyon is észszerű tevékenység. Isten elfogadja az imádást mindenkitől egyidejűleg, és az imádkozók bátorítást merítenek a többiek hangos imájából.

Ahol Isten kimondhatatlan dicsősége túllépi az imádkozók nyelvén az emberi megfogalmazás határait, a nyelvek adománya áll elő.

***

Birtokomban van egy idős hölgy tanúságtétele, akit kisgyermekként a híres Prohászka Ottokár püspök vett egyszer a karjára, és kezét rátéve hosszan imádkozott érte.

Első áldozása után a kislány különös, érthetetlen szavakkal kezdett énekelni Jézusnak, és ezt tette, ahányszor csak magához vette az Urat az Oltáriszentségben. Csakhogy, miután megbérmálkozott, úgy döntött, hogy „felnőtt módon” fog imádkozni, és fölhagyott a játékos énekléssel.

Tömérdek idő telt el, amíg egyszer a karizmatikus megújulás valahogy fölkeltette érdeklődését. Akkor Milanóban lakott. Bement egy katolikus könyvesboltba, és félénken érdeklődött valami karizmatikus irodalom után. „Ja!” – mondta az eladó – „Azok a bolondok, akik kiterjesztett karral imádkoznak?” „Pontosan” – felelte ő boldogan. Karizmatikus imaösszejöveteleken kezdett résztvenni, Isten megérintette szívét Szentlelkének boldog lángjával, és újra fölfedezte az imádságnak azt a játékos formáját, amit gyermekkorában gyakorolt. A nyelveken való éneklés volt az.

Létezik a nyelvek rendkívüli adománya: olyan nyelven szólalsz meg, amit sose tanultál. De létezik a nyelvek rendes adománya is: egyszerűen átadod nyelvedet a Léleknek és kimondasz bármilyen eszedbe jutó szót, amit nem értesz. Az előbbi ritka. Az utóbbi a nyelvkarizma közönséges formája, amelyről részletesen szól 1Kor 14, és amely általánosan elfogadott a karizmatikus megújulásban.

Vannak sokkal fontosabb karizmák, például a gyógyítás adománya. De még ez a „jelentéktelen” karizma, a nyelvadomány is csodálatos eszköze Isten imádásának.

Aki nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat (1Cor 14,2).

***

A prédikátor kínai származású ausztráliai volt, névszerint Ezekiel Choong. Már befejezte kedves beszédét, és imádkozni kezdett hallgatóságával.

Hirtelen így szólt: „Valakinek itt problémája van a hátával.” És egyenesen Erzsi nővérre nézett.

Erzsi nővérnek valóban volt problémája a hátával, de ide azzal a szándékkal jött, hogy másokért imádkozzék, és mégcsak eszébe sem jutott, hogy a prédikátor őróla beszélhet. Csak imádkozott tovább, nem törődve Ezekiel testvér ismételt felszólításaival.

Az összejövetel vége felé a prédikátor mindenkit előre szólított, aki valamiért imát óhajtott. Erzsi nővér kiment, mások ügyei jártak a fejében, és Ezekiel rátette a kezét. „Power of Jesus Christ” – ismételte a kínai testvér. – „Jézus Krisztus ereje... Power, power, power of Jesus Christ...”

Az erő kiáradt. Erzsi nővér érezte, hogy a hátgerince elmozdul és helyreáll. A földre esett, és amikor fölállt, a háta rendben volt.

Jézus gyógyított régen, és gyógyít ma is. A gyógyulások nagyon hatékony eszközök az evangelizáció feladatának végrehajtásában.

Azokat, akik hisznek, jelek fogják kísérni: ... a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak (Mk 16,17-18).

***

Jézus mondja:

Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból (Lk 24,46-49).

Ennek a kijelentésnek három eleme van:

(1) A húsvéti misztérium: Jézus a Krisztus, a Fölkent, az Üdvözítő, aki üdvösséget szerzett minden nép számára drága vérével és dicsőséges föltámadásával.

(2) Az evangelizáció kötelessége: ezt a Jézus nevében való üdvösséget mindenkinek hirdetni kell.

(3) A keresztség a Szentlélekben: ennek a jó hírnek a hirdetéséhez az Egyháznak szüksége van a Szentlélek erejére, amelyet ingyen ajándékként kap meg Istentől.

Így könnyen tudunk válaszolni a kérdésre: mi a célja és haszna a pünkösdi/karizmatikus megújulásnak. Az erő a tanúságtételre. A hitvallás. Az evangelizáció.

A kereszténység magátólértődősége, amely a középkor európai kultúráját jellemezte, nem létezik többé. Új történelmi helyzetben vagyunk, új evangelizációra van szükségünk.

Minden kereszténynek tanúskodnia kell Jézusról, ezért minden kereszténynek szüksége van az erőre a magasságból. Minden keresztény megkaphatja a Lélekben való keresztséget, vagyis a tanúságtételhez szükséges erőt.

Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle! (Lk 11,13).

***

Hogyan keresztelkedhet meg valaki a Szentlélekben?

Először és mindenek fölött: higgy. Higgy az egy igaz Istenben, aki Jézus Krisztusban teljesen kinyilvánította önmagát.

Másodszor: térj meg. Bánd meg minden bűnödet, és fogadd el Jézust mint egyedüli Uradat és Megváltódat.

Harmadszor: kérj. Kérd az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hidd, hogy kérésed meghallgatásra talált, és máris kezdd el dicsőíteni Istent.

Ha mindezt megteszed, kétségen kívül elnyered a Szentlélekben való keresztséget. A tapasztalat késhet, de az alapvető tény jelen van. Ismételd meg elköteleződésedet mindennap, és Isten hűségesnek fog bizonyulni ígéreteihez.

Viszont ez csak a kezdet. Okvetlenül találnod kell egy közösséget, ahol a Lélek adományait gyakorolják, hogy megtanulhass élni velük.

Ha katolikus vagy, vagy az akarsz lenni, meg kell tanulnod élni az Egyház szentségeivel. Vannak plébániák, ahol jól működik a Felnőttek Katekumenátusa azok számára, akik még nem részesültek mindhárom beavatási szentségben (keresztség, bérmálás, Eucharisztia). Iratkozz föl egy ilyenre, ha szükséges.

Jézus szeret téged. Arra vágyik, hogy megoszthassa veled dicsőséges életét. Fogadd el őt és ajándékait. Leírhatatlan örömmel jár.

***

Isten Lelke új és új hullámokban árad ki a világra, hogy erőt és örömet öntsön a hívőkbe.

A pentekosztalizmust és neopentekosztalizmust (vagyis a – protestáns vagy katolikus – karizmatikus megújulást) követően a Szentélek kiáradásának egy harmadik hulláma következett be, amely nem használta a „pünkösdi” vagy „karizmatikus” jelzőt, de annak az erős hitnek jegyében állott, hogy az evangéliumi kereszténység a Szentlélekkel való eltelést jelent, s jelek és csodák művelését Jézus hatalmas nevében. Ez az új hullám John Wimber szolgálata révén alakult ki a Fuller Theological Seminaryban, 1981-ben. Jellegzetes képviselője az Association of Vineyard Churches. 1990-ben ez a mozgalom mintegy 33,000,000 tagot számlált világszerte.

E harmadik hullámban az evangéliumi keresztények felismerték, amit a katolikus karizmatikus megújulás is hangsúlyoz, hogy kereszténynek lenni és karizmatikusnak lenni nem két különböző dolog. A kereszténység karizmatikus. A Szentlélek radikálisan mozgott és működött a 20. század vége felé.

***

Dr Rodney Howard-Browne dél-afrikai pünkösdi családban nőtt föl, az élő hit atmoszférájában. Gyermekként szemtanúja volt annak, hogyan gyógyult meg édesanyja törött karja prédikátoruk imájára. Mint fiatal evangelizátor, 1979-ben imádság közben a nyelvek adományát, könnyeket, nevetést, remegést kezdett tapasztalni, amit Isten jelenlétének és szeretetének erős érzése kísért. Nagy erővel prédikált Dél-Afrikában, majd 1987 decemberében az Egyesült Államokba tette át evangelizátori szolgálatának színhelyét. Az 1989-es év kezdetétől a Szentlélek erőteljes kiáradása jellemezte összejöveteleit. A résztvevők osztoztak a prédikátor tapasztalatában. Sokan közülük a földre estek Isten ereje alatt.

Az ilyen jelenségek se nem abnormálisak, se nem hallatlanok. Sírás (2Krón 34,27), remegés (Jer 23,9), nevetés (Lk 6,21) és elesés (Jn 18,6) teljesen biblikus és a különböző korok misztikusainak ismerős jelenségek. Az a radikális mód, ahogy tömegmegnyilvánulásokon előfordulnak, meglepő vagy akár sokkoló lehet, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ősegyházat pünkösd napján részeg bandának nézték (Csel 2,13). Amikor fenntartás nélkül Jézus Krisztusnak adtuk magunkat, testünket-lelkünket igazi radikalitásban szolgáltattuk ki Istennek – a Szentléleknek pedig más tervei lehetnek, mint mesterségesen felöltött méltóságunk őrzése.

Hasonló jelenségek az 1980-as évektől fogva világszerte fellépnek. Szélesebb nyilvánosságuk 1994 januárjából, Torontóból (Kanada) származik.

***

1994 januárjában a Toronto Airport Christian Fellowship (akkori nevén Toronto Airport Vineyard Church) alapítója és pásztora, John Arnott, meghívta prédikálni Randy Clarkot, aki korábban a nagy argentínai ébredésben evangelizált. Randy összejövetelein az emberek nagy számban kezdtek a földre esni, rázkódtak, sírtak és leküzdhetetlenül nevettek, miközben új szabadságot és mély belső gyógyulásokat tapasztaltak. Isten friss ereje érintette, sőt meg is részegítette őket.

Az esemény híre elterjedt. A Toronto Airport templom látogatott lett. Ellie Mumford, egy brit pásztor felesége, elment oda 1994 májusában, és az új élmény rajta keresztül drámai módon érintette a Holy Trinity Brompton londoni templomot, majd sok különböző felekezetű templomot az Egyesült Királyságban. A brit sajtó nevezte el a jelenséget Toronto Blessingnek, torontói áldásnak.

Emberek ezrei és ezrei érkeztek az USA minden tájáról és mindenhonnan a világból. A Szentlélek fantasztikus erejét és jelenlétét tapasztalták, olyan némileg sokkoló megnyilvánulások kíséretében, amelyek a jelenséget vitatottá tették. A torontói Airport Church távozott az Association of Vineyard Churches-ből, és fölvette mostani nevét. A Toronto Blessing, amelyet Revival (Újjáéledés, nálunk használt szóval: Ébredés) vagy River (Folyam) néven is emlegetnek, átlépett a felekezeti határokon és korunk élő kereszténységének egyik fontos ága lett.

***

A torontói hullám úgy söpört végig a világon, mint egy lángfolyam, megérintve különböző felekezeteket (köztük a római katolikust is), és életre szólítva a híres Brownsville Revivalt (Pensacola, Florida, USA), amelyben hatalmas tömegek adják életüket Jézusnak. Gyümölcsei: bűnbánat, mélyebb hit, szabadulás démoni befolyásoktól, új lendület az evangelizálás munkájában. Ezek a fejlemények hiteles ébredésről tanúskodnak.

A Toronto-típusú összejövetelek erővel teljesek. Belső és fizikai gyógyulások mennek végbe. Váratlan jelenségek hívják föl a figyelmet Isten cselekvésére: aranyfogak az emberek szájában, hulló aranypelyhek, aranypor. Ez különös lehet (és az arany nem okvetlenül valódi a szó kémiai értelmében), de az lehetetlen, hogy mindez csalás legyen. Túl sok a szemtanú.

Mindazonáltal a River számos kritikusa hamis ébredésről beszél. Bizonyos jelenségek tagadhatatlan furcsasága ellenállást ébreszt. Nehéz elfogadni Isten szeretetét, amikor áttör az emberi szabályozás határain.

***

Az emberi szeretet kreatív; de Isten szeretete kreáció, teremtés. Ő megteremti azt, amit szeret bennünk.

Mi mindig azt kérdezzük: miért? De a szeretetnek nincs miértje, a szeretet önmagát motiválja. Istenen nem lehet számonkérni, miért szeret, vagy miért éppen így szeret.

A teremtményben lehet szeretet, de Isten a szeretet. A szeretet végtelen misztérium és végső cél.

Isten szeretetét nem érdemeljük meg, és nem tudjuk megérdemelni. Szeret bennünket bűneinkben, és szeretete szentté tesz minket. Szeret bennünket csúnyaságunkban, és szeretete megszépít.

Isten szeretete emésztő tűz, és egyszersmind leírhatatlanul gyöngéd. „Ha ez nem múlik el, belehalok” – mondja a misztikus ennek a félelmetes szeretetnek égető ölelésében – , „de nem akarom, hogy elmúljék”.

Amikor „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (vö Róm 5:5), megértettük, hogy sohasem fogjuk megérteni. Milyen drog lehetne részegítőbb? Miféle szerelem tudna jobban forradalmasítani?

Ez a szerelem könnyen lehet botrányos. Assisi Szent Ferenc két fadarabon hegedül. Árpádházi Szent Margit nem mosakodik és tetves lesz. Copertinói Szent József a levegőbe emelkedik, a Keresztrefeszítettnek a meglátogatott kolostor folyosófalán lévő képéhez, és akarata ellenére huzamos ideig ott marad.

Az Énekek Éneke mondja (8,1):

Bár testvérem lennél, aki anyám keblén szopott! Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak, és senki sem vetne meg érte engem.

Isten szerelmét megvetik. Azokat, akik elfogadják, extravagánsnak, sőt démonizáltnak mondják.

Mindez nem szól a józan megkülönböztetés ellen. De gondoljuk meg: a Názáreti Ács a kereszthez van szegezve és mi Istenünkként imádjuk őt. Igenis, botrányosak vagyunk.

***

Isten szeretetének korlátozás nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy megkülönböztetés nélkül magunkévá teszünk bármilyen lelki jelenséget.

Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e (1Jn 4,1).

A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! (1Tessz 5,19-22).

A lelkek megkülönböztetése a Szentlélek adományainak egyike (1Kor 12,10). Működik bennünk mint logikus gondolkodásunk isteni vezetése és mint lelki intuíció. A Lélek kenetének befolyása alatt békességet érzünk, amikor Isten dolgaival találkozunk, és nyugtalanságot, zavart, amikor a sátán műveivel szembesülünk. Minden keresztény tevékenység során szükségünk van a megkülönböztetés ajándékára, mert „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

***

A Világhálót tanulmányozva azt találtam, hogy a keresztény nyilvánosság tele van a Toronto-típusú ébredés elleni tiltakozással. A szerzők visszataszító jelenetekről beszélnek, nyílt színen maszturbáló emberekről, a látogatókat megtámadó démonokról. Természetes, hogy amikor és ahol ez így van, a dolog nem származhat Istentől. De úgy gondolom, a visszaélések nem tehetik tönkre magának a mozgalomnak a hitelét. Ezek olyankor fordulnak elő, amikor az emberi psziché foglalja el Isten Lelkének helyét. Ennek a hamis felcserélésnek veszélye állandóan fennáll minden karizmatikus tevékenység során, és csak józan éberség és hozzáértő vezetés óvhat meg tőle.

Mindazonáltal értelmetlennek tartom azt a feltevést, hogy az Úr őszinte és komoly keresői az isteni kegyelem helyett démoni erőben részesülnének. Talán a mennyei Atya követ ad gyermekeinek, amikor kenyeret kérnek tőle? Senki sem mondhatja: „Jézus az Úr”, csakis a Szentlélek által (1Kor 12,3).

Túl ezen az egyszerű logikán, anélkül hogy résztvevője volnék a mozgalomnak, sokat olvastam ezekről a jelenségekről, és közben imádkoztam. Azt találtam, hogy az ellenséges tanúságtételek gyakran sértődöttséget árultak el a szerzők részéről korábbi egyházi vezetőikkel szemben, és így inkább emberi fájdalmakról tettek bizonyságot, mint a megkülönböztetés isteni ajándékáról. Amikor viszont Toronto Blessing tanúságtételeket olvastam, a Szentlélek öröme töltött el. Greg Makeham (Perth, Australia) email cikkei és weboldalai számomra rendkívül meggyőzőek voltak; olyan világosan tanúskodtak a jó gyümölcsökről, hogy ezt döntő érvnek tekintem.

Greg ugyan kijelenti, hogy oldala nem „seeker-friendly”, de én keresőként mentem oda, és Isten Lelkének boldog izgalmát éreztem magamban, miközben Greg legvadabb élménybeszámolóit olvastam. Meggyőződéseink különböznek, minthogy Greg egy harmadik-hullámos evangéliumi egyházhoz tartozik, magam pedig megátalkodott katolikus vagyok; de az Istenünk ugyanaz, és mindketten képesek vagyunk fölismerni Őt.

A Toronto Blessing Istentől való. Mint Isten sok más ajándékával, vissza lehet élni vele. Némely megnyilvánulás, például a szent nevetés további kifejtésre szorul. De tény marad, hogy a Folyam a Jó Pásztor szívéből fakad.

***

Lehet a nevetés isteni ajándék? Vagy tilos nevetni, ahogy Nagy Szent Bazil és Szent Benedek Regulája mondja? Vagy a nevetés emberi dolog, amely se nem jó, se nem rossz önmagában? A Toronto Blessing nevetés-özönben jelentkezett, és ellenfelei, úgy tűnik, mindenre elszántan cáfolják a nevetés létjogosultságát.

Az Úr azt mondja nekünk:

Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok (Lk 6,21).

Ez csakis akkor lehet igaz, ha a nevetés önmagában jó dolog. Másképp hogyan lehetnének boldogok, akik nevetni fognak? Mindnyájan ösztönösen érezzük, hogy nevetni jó. A nevetés az öröm kifejezése, és az öröm a Szentlélek gyümölcséhez tartozik (Gal 5,22).

De mi van azokkal, aki most nevetnek?

Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! (Lk 6,25).

Megtiltott ezzel Jézus minden nevetést földi életünkben? Ha elképzelsz egy csapat szerzetest szent szilenciumban vagy zsoltározás közben, akik közül egyesek ellenállhatatlanul nevetnek, bizonyára érteni fogod, miért ellenezték a nagy Regulák szerzői a nevetést. De általános keresztény normák szerint a nevetés sohasem számított bűnös dolognak. A lukácsi boldogságok és jajok helyes értelmezése az, hogy a „most” azt jelenti: ehhez a világhoz tartozó, a jövő idő pedig az „örök élethez tartozó” kifejezése. Most nevetni olyan nevetést jelent, amely a bűnös világ értékein alapul, a jövőben nevetni pedig olyan nevetést, amely az eljövendő világ értékein alapul. A világ öröme jajhoz vezet, az igazak szenvedése a világban pedig örömhöz. Az a nevetés, amely a menny elővételezéseként látogatja meg az igazat, nincs megtiltva Jézus fenti szavaival.

De ez a nevetés létezik. Amikor először tapasztaltam a Szentlélek örömét, mosollyal és könnyű nevetéssel érkezett. És ha a nevetés ellenállhatatlan hullámában jelentkezik, ez csak azt mutatja meg, milyen nagy az isteni erő , amely törékeny lényünkben működik.

***

Lesújt a Lélek, Lélekben nyugszol, padló-időben, szőnyeg-időben részesülsz: ilyen elnevezéseket kapott az a jelenség, hogy a földre esel a Szentlélek ereje alatt. Minden bizonnyal az erő demonstrációja ez. De ami több ennél, az isteni erő működik is benned, néha elveszi az eszméletedet is, máskor nem tudsz megmozdulni, vagy pedig egyszerűen részeg vagy a Lélektől, talán váratlan mozdulatokat teszel... Nagyobb változások mehetnek végbe ilyenkor, belső gyógyulás, fizikai gyógyulás, szabadulás, átalakító kegyelmek, lelki felismerések.

Mindez teljesen biblikus. Előfordul a Getszemáni kertben, Jézus letartóztatásának jelenetében (Jn 18,3-6) vagy Saul megtérésénél a damaszkuszi úton (Csel 9,3-9).

Egyesek azt bizonygatják, hogy bár biblikus arcra esni, a hátraesés Biblia-ellenes. Ez az állítás szerintem komolytalan. Olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy biblikus dolog kereszten vagy megkövezéssel vértanúságot szenvedni, de nem biblikus puskalövések által. Vajon a jelenségek lelki lényege számít, vagy a külső körülmények?

Más állítás szerint ez a jelenség nem specifikusan keresztény. Mormonok is produkálják. Nos, ugyanez áll a nyelvek adományára vagy más karizmákra is. Minden valóságos lelki jelenségnek megvan a démoni utánzata. De a hamis pénz miatt nem kell eldobnunk a valódi pénzt.

A lelki megnyilvánulások sosem tisztán isteniek. Jelen van bennük az emberi lény is, a hús és vér, amely a maga módján reagál, sőt manipulálható is. Nekünk a szellemi tartalmat kell keresnünk.

***

A Toronto-típusú összejöveteleken sokan olyan robbanó erőt tapasztalnak önmagukban, hogy körbe-körbe futnak a feszültség levezetésére. Ez nem testgyakorlás, hanem annak külső jele, hogy valami nagy erő tartja befolyása alatt a résztvevőket.

Persze a futkosás nem imádság. Inkább emberi reakció az isteni tényezőre. Valami, ami önmagában a pszichológiai szinthez tartozik, nem a lelkiséghez. Mégis egy lelki valóságra mutat, kifejezve annak hatalmas töltését.

Lelki szempontból ez a futkosás peremjelenség. Az összejövetel vezetőinek a peremen kell tartaniuk. Jó példa ez az isteni és emberi tényezők egyidejű jelenlétére és kölcsönös viszonyára a karizmatikus összejöveteleken. Az emberi tényező látható és hallható lehet, de nem szabad dominálnia.

Újabb figyelmeztetés a vezetők felelősségére.

Minden tisztességesen és rendben történjék (1Kor 14,40).

***

A Toronto Blessing leginkább sokkoló jelensége, hogy a résztvevők olykor állathangokat adnak ki. Ordítanak, mint az oroszlán, ugatnak, mint a kutya, kukorékolnak, mint a kakas, vonítanak, mint a farkas, sőt sziszegnek, mint a kígyó. A legtöbb szemlélő számára ez elfogadhatatlanul torz, lealacsonyítja az emberi személyt, démoni tevékenységre utal.

Ami a démonokat illeti, ők valóban lealacsonyítani törekszenek a befolyásuk alatt álló személyeket. Ugyanakkor azonban a démonok távozásakor is előfordul, hogy az ember állati hangokat bocsát ki. Az ilyen manifesztációk egy részének ez lehet a magyarázata. Saját feltevésem szerint azonban nagyon valószínű, hogy a legtöbb esetben egyszerű emberi jelenségről van szó. Újabb példájáról az isteni erőre való emberi reagálásnak. Amikor az erő extrém, az emberi hús és vér sem bírja ki szélsőséges reakciók nélkül. A tudattalan föl van kavarva, s belőle meglepő, sőt diszharmonikus melléktermékek származhatnak, miközben az esemény lényege teljesen harmonikus, építő lehet.

A Toronto Blessing gyakorlói közül egyesek azt mondják, hogy az állathangok prófétai megnyilvánulások. Ahogy Mikeás prófétánál olvassuk:

Keservemben üvöltök, mint a sakálok, és gyászomban sivítok, mint a struccmadarak (Mik 1,8).

Nos, talán így is van. De azért nem gondolnám, hogy az állathangok túl gyakran prófétai jellegűek. Ez nem fejezné ki eléggé Isten bölcsességét. Inkább úgy vélem, hogy az ilyen hangoknak a peremen van a helyük. Fontos alapelv, hogy a külső megnyilvánulások ne kerüljenek a főhelyre.

***

A megújulás és ébredés lelkesedést jelenthet, de nem szabad egyensúlyvesztést jelentenie. Ha őrizni akarjuk az egyensúlyt és nem megengedni az Ellenségnek, hogy kiforgassa összejöveteleinket, három alapelvhez kell ragaszkodnunk.

(1) Egészséges tanítás, középpontban a megfeszített és föltámadt Úr Jézussal.

(2) A manifesztációkat nem szabad célnak tekinteni, csupán eszköznek a cél elérésében. A cél Isten dicsősége és az emberek üdvössége.

(3) Elengedhetetlen az irányítás, a rend és a fegyelem.

Ha megfeledkezünk ezekről az alapelvekről, az először hisztériához, később démoni támadásokhoz vezet. Ha megtartjuk őket, az az egyensúly megőrzését jelenti.

Nem az a legfontosabb ügyünk, hogy jól érezzük magunkat. Legfontosabb ügyünk az imádás, még amikor áldozatot jelent is. Minden karizmatikus jelenségnek az imádást kell szolgálnia.

Hét tézis a celibátusról

1.) Az egyházi rend szentsége és a házasság a katolikus Egyház szerint nem zárja ki egymást. Az apostolok egy része, valószínűleg többsége nős volt, beleértve Pétert is. A jelen katolikus gyakorlat is ismer nős papságot, intézményesen a keleti katolikus egyházakban, kivételként a nyugati katolikus egyházban. (Pl. ismételten előfordult, hogy családos anglikán papokat, akik áttértek a katolikus Egyházba, engedéllyel latin rítusú pappá szenteltek.) Az Egyház tehát tudatában van annak, hogy az intézményes papi celibátus nem támasztható alá belső szükségszerűséggel, hanem csak mély belső megfeleléssel a papság természetfölötti hivatása és a celibátus természetfölötti életformája között. Éppen ezért fölösleges a celibátus ellen azzal érvelni, hogy a Szentírásból kimutatjuk a nős klérus kétségtelen létét. Ezt a katolikus Egyház soha nem tagadta.

2.) Amikor az Egyházban intézményesedett a celebsz életforma, jelentkezett az az igény is, hogy a klérus a celibátusra kötelezett férfiakból származzék. Ez az igény az 1.) pontban említett mély belső megfelelésből származott, nem evilági megfontolásokból. Amikor a Szentlélek megmutatja, milyen intim mélységben képes lefoglalni Isten az embert a szűzi állapotban, egyúttal kívánatossá teszi ezt az állapotot azoknál, akiknek küldetése az embereket Istenhez irányítani. Ennek eredményeképpen fejlődött ki az a törvényi szabályozás, amely jelenleg érvényben van: a keleti egyház áldozópapnak fölszentel nős férfiakat is, viszont csak olyan áldozópapokat szentel püspökké, akik celibátusra kötelezték magukat; a nyugati egyház diakónusnak fölszentel nős férfiakat, is, de csak olyan diakónusokat szentel áldozópappá, akik celibátusra kötelezték magukat.

3.) A keleti egyház és a nyugati egyház nem versenytársak, hanem egymás kiegészítői. (Amikor "nyugati egyházról" beszélünk, a latin rítusú katolikus egyházat értjük rajta. Amikor "keleti egyházról" beszélünk, a nem-latin rítusú keresztényeket értjük rajta, akár katolikusok, akár orthodoxok. A katolikus Egyházon belül a különböző rítusú részegyházak egyenrangúak.) Semmi, amit a nyugati egyház sajátos értékeiről és karizmáiról mondunk, nem jelentheti a keleti egyház sajátos értékeinek és karizmáinak kétségbevonását. „Mindenkinek saját ajándéka van Istentől” (1Kor 7,7). Nem megsemmisíteni, hanem gazdagítani akarjuk egymást.

4.) Papok nősülése sem a keleti, sem a nyugati egyházban nem lehetséges. Püspökké mindkettőben csak celebsz férfiakat szentelnek. A két gyakorlat között ott van a különbség, hogy a keleti egyház olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat vagy egy hitvestárs, vagy a celebsz életforma mellett, míg a nyugati egyház kizárólag olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat a celebsz életforma mellett. Az Egyház oldó és kötő hatalmához hozzátartozik, hogy megválaszthatja a papszentelés feltételeit, mert a papi hivatás senki számára nem jog, hanem olyan ajándék, amit Isten az Egyházon keresztül és az Egyház szolgálatára ad..

5.) „Kötelező celibátus” nincs. A celibátus mindig szabad választás eredménye, éppúgy, mint a házasság. Az egyszer életreszólóan meghozott szabad döntés azonban már kötelez, nem egy kívülről származó jogi kötöttség erejéből, hanem az Isten előtt való belső elköteleződés erejéből. Amint a házasember visszavonhatatlanul elkötelezte magát hitvestársa mellett, ugyanúgy a celebsz visszavonhatatlanul elkötelezte magát Isten mint élete intim társa mellett. Ha valaki a celibátusban csak egy kívülről származó jogi kötelezettséget lát, annak lényegét hibázza el, és nincs esély rá, hogy helyesen élje meg.

6.) A papi nőtlenségnek a nyugati egyházban kialakult gyakorlata természetfölötti érték, a Szentlélek ajándéka az egész Egyház számára. Ha az Egyház úgy döntene, hogy a nyugati gyakorlatot a keletivel konformizálja (ami jogilag lehetséges), egy karizmát utasítana vissza, amelyet a történelmi fejlődés folyamán kapott az őt vezető Lélektől, s amely az előforduló számos hűtlenség ellenére is természetfölötti erő forrása. Az Istennel való intim eljegyzettség megkövetelése a papságnál prófétai jel, amely messze láthatóan mutatja föl Isten szeretetének természetfölötti gazdagságát és e világ értékei fölé emelő hatalmát. E jel elvetése veszteség volna az Egyház számára, nem nyereség. Értékét jól szemléltetik azok a papok, akik az áldozat életformáját élik, mint Szent Padre Pio.

7.) A celibátus mindig botrány lesz a világ szemében. Akik az Egyházon belül követelik a celibátus nyugati formájának eltörlését, a test bölcsességét, a szekularizmus gondolkodásmódját követik, amely az Egyház természetfölötti lényegét kezdi ki. Ha az Egyházat csupán evilági, szociológiai képződményként kezeljük, bőven találunk érveket a celibátus ellen, de „az ilyen nem felülről jövő bölcsesség, hanem földi, érzéki, ördögi” (Jak 3,15). Az Egyház hűsége Jegyeséhez nemcsak az eleve bűnös dolgok elutasítását követeli meg, hanem a Lélek vezetéséhez és adományaihoz való hűséget is. A celibátus nyugati formája ilyen. „Nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott” (1Kor 3,12).

Zsidóság

Az, amit el szándékozom mondani, nem a zsidóságról szól, hanem a kereszténységről. Nem olyasmiről szólok, amivel egyes kíváncsi érdeklődők elszórakozhatnak, hanem valamiről, ami a kereszténység szerves része. A zsidóságról csak annyiban, amennyiben a zsidóság a kereszténységre tartozik.

Rá tartozik-e egyáltalán? Létezik-e keresztény felelősség a zsidóságért?

Rónay György Példázat Pilátusról c. versét idézem, melynek alcíme: Azokról, akiket nem érdekelt az elhurcoltak sorsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság tömeges deportálása idején született.

„Mi lesz már!” – sürgették. Pilátus kezét mosta; hogy nem az ő bajáról van szó, és ha nő a veszély: nőjön – csak a tál hús

s hozzá a jó bor ott legyen az asztalán; a többivel nem sokat törődik, mivel zsidó ügyben érdektelen

a római. „Borotvaéles okfejtéssel szőtt érvelés ez” – így bólogattak jó nagyot a báránybőrös farkasok

s a pokolgépet, mintha csak valami hitvány kődarab volna, berugdosták Pilátus alá, és mentek. Ő nagy árkus

papírt vett elő, s hogy a szóból bölcsen okuljon az utókor, körmölni kezdte: „Nagy szamár, akinek a más feje fáj,

s ki már akkor kikel magából, ha csak a szomszéd háza lángol, én mondom nektek: ostoba.” Szólt; s felrobbant a palota.

A vers tétele a sorsközösség, amely a zsidók és keresztények között fönnáll. Ez a sorsközösség vitathatatlan mint történelmi, demográfiai, ökológiai adottság; ugyanakkor azonban teológiai adottság is.

Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

(Róm 11,16-18)

A Római levél e helye szerint Izraellel való sorsközösségünk a gyökér és az ágak sorsközössége; az olajfának létérdeke, hogy gyökerét ki ne vágják. A kereszténység egyszerűen definiálhatatlan a zsidóság nélkül. Ennél szorosabb sorsközösség nehezen képzelhető.

Mégis történnek próbálkozások a gyökér amputálására. A magyar nacionalizmus fáradhatatlanul kísérletezik azzal, hogy a zsidó gyökeret őspogány gyökerekkel helyettesítse. Ezek a kísérletek szánalmasan tudománytalanok, de művelőiket ez zavarja legkevésbé. Motivációjuk nem az igazság keresése, hanem egy irreális magyar öntudat megalapozása – a hazugság atyjának csábítását követve. Jézus zsidó voltának, a kereszténység zsidó eredetének megkérdőjelezése túlesik a tárgyilagos érvelés határain. A nemzet önimádása éppolyan bálványimádás, mint bármelyik, amelyet Isten prófétái az Ószövetségben ostoroznak. Választanunk kell a nacionalista népbálványozás és az igaz Isten iránti engedelmesség között. Mióta a világ bűnbe merült, Isten, aki végtelen szeretetében mégis meg akarta ismertetni magát az emberiséggel, egy nép választására alapította üdvözítő tervét. A zsidó nép választásának alapja nem a zsidóság felsőbbrendűsége. „Nem azért lépett kapcsolatba veletek és választott ki titeket az Úr, mintha számra nézve minden népet meghaladnátok, hiszen minden népnél kevesebben vagytok, hanem azért, mert szeretett titeket az Úr” (MTörv 7,7-8). Isten szeretete megelőzi az emberi értékeket. „Szeretlek titeket – mondja az Úr – , de ti azt mondjátok: ‘Miben mutatod meg szeretetedet irántunk?’ – Nemde, Ézsau a testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr – , és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem, és hegyeit pusztává tettem” (Mal 1,2-3). Még világosabban szól a Római levél: Rebekka fiai „mielőtt még megszülettek volna, s akár jót, akár rosszat tettek volna – azért, hogy Isten szabad választása megmaradjon – , nem a tettekért, hanem a meghívó akaratából ezt a kijelentést kapták: ‘a nagyobb lesz a kisebbnek a szolgája’, amint írva van: ‘Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem’” (Róm 9,11-13, vö. Ter 25,23; Mal 1,2-3). Ez kihúz minden alapot nemcsak a magyar, hanem a zsidó nacionalizmus alól is. A zsidó nép választásának alapja Isten kifürkészhetetlen szabad tetszése, amely előtt az igaz Isten minden imádójának alázattal meg kell hajolnia. A keresztény számára a helyzet egyértelmű: aki Jézus mellett döntött, egy zsidó mellett döntött; aki az apostolokra épít, zsidó férfiakra épít; aki a Boldogságos Szüzet tiszteli, egy zsidó szüzet tisztel. A világot teremtő Isten imádása egyúttal Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének imádása, aki a Szináj hegyen szövetségre lépett Izrael népével.

Erre azt lehet mondani: igen, de az a szövetség már megszűnt, hiszen az újszövetségben élünk. Valóban az új szövetséget valljuk mindannyian, akik az evangéliumi üzenetet elfogadjuk. De vajon az új szövetség a régi megszűnését jelenti-e? „Vajon elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla!” – olvassuk a Szentírásban (Róm 11,1). – „Hiszen én magam is izraelita vagyok, Ábrahám utóda Benjamin törzséből. Isten nem taszította el népét, amelyet eleve magáénak ismert” (Ró m 1,1-2). Máshol: „Azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyá k, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten” (Róm 9,3-5). Ha Isten szövetsége Izraellel megszűnt volna, érvénytelennek kellene tekintenünk az egész ószövetségi Szentírást; de így az újszövetségi Szentírással is ellentétbe kerülnénk. „Ne gondoljátok – mondja Jézus – , hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Az újszövetség az ószövetség beteljesedése, nem érvénytelenítése. Bármennyire fontosnak tartjuk is Pál szabadságharcát a Tóra rituális előírásainak fenntartása ellen, vagy bármilyen kemény szavakat olvasunk is az Újszövetségi Szentírásban a Jézust elutasító zsidósággal szemben, azokat mind ennek az alapelvnek fényében kell értelmeznünk. „Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását” (Róm 11,29). Külső formák elveszíthetik jelentőségüket, a hitetlenség eredményezhet elvettetést, de az ószövetségi hit alapja marad az újszövetségi hitnek, és a zsidóság gyökérként viszonyul az Egyházhoz, nem idegen testként.

A zsidóság és az Egyház viszonyát keresztények háromféleképpen képzelik el.

1. A zsidóság nem Isten népe többé. Helyébe lépett az Egyház, mint Isten új népe. (Behelyettesítés-elmélet.) Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a fönt idézett részleteket a Római levélből.
2. A zsidóság továbbra is Isten népe, és az Egyház is Isten népe, mintegy egymás mellett. (Parallelizmus.) Magam hallottam ilyen szellemű előadást az Autonóm Gyülekezet egyik teológusától. Ezzel azonban az újszövetségi kinyilatkoztatás többé-kevésbé elveszíti jelentőségét.
3. Istennek csak egyetlen népe van, amely az ószövetségben Izrael, az újszövetségben az Egyház formáját ölti; de a kettő szerves egységet alkot, s gyökérként a jelenlegi Izrael is az Egyházhoz tartozik. Izrael az Egyház embrionális formája, az Egyház Izrael beteljesedése.

Ez a harmadik látszik a legvalószínűtlenebbnek, mert szociológiailag az Egyház és Izrael két jól elkülönült valóságot alkot. Gondoljuk meg azonban, hogy ilyen elkülönült entitások a keresztény felekezetek is, és mégis csak egyetlen Egyház van. Egyedül a harmadik elgondolás tesz eleget maradéktalanul az Újszövetségi Szentírás félreérthetetlen kijelentéseinek. Isten új népe az Egyház, de ez a nép olyan egységet képez Izraellel, mint az élő fa a gyökérrel.

„Jézus Krisztusban – mondja az Efezusi levél a pogány-keresztényeknek – ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében” (Ef 2,13-14). Jézus vérének tehát egész más szerepe van Izrael sorsában, mint amit az antiszemiták tulajdonítanak neki, féremagyarázva Mt 27,25-öt: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!” Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja:

Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek. És ha az Egyház lett is az Isten új népe, mégsem szabad úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta vagy megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék. (Nostra Ætate 4).

Jézus imája mindazokért, akik keresztrefeszítésében vétkesek: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Vére áldás lett és nem átok: azt eredményezte, hogy a pogány népek mint vad olajágak beoltattak a nemes szőlőtőbe, Izraelbe (vö. Róm 11,17). A keresztény magatartást Izraelért való hálaadás, Izrael iránti különös megbecsülés és szeretet kell hogy jellemezze.

Mindez nem zárja ki, hogy legyenek zsidó bűnök, mint ahogy minden bizonnyal vannak magyar, baszk vagy maláj bűnök is. De, mint mondtam, itt a keresztény felelősség kérdésével foglalkozunk. Ha megértettük az Egyház és Izrael viszonyát a hit fényénél, azt is meg fogjuk érteni, hogy kötelességünk megfontolni a sajátos zsidó sorsot. A szörnyű római-zsidó háborúk azt eredményezték, hogy a zsidó egzisztencia formája évezredes távlatban a teljes szétszóratás lett. A keresztény Európa csak megtűrte a zsidókat, megérteni nem próbálta őket. Az újabb és újabb zsidó generációk nem tehettek arról, hogy szórványba születtek, amelyet ellenséges keresztény tenger ölelt körül. Fogcsikorgatva őrizték saját kultúrájukat, mert nem volt földrajzi hazájuk, hagyományaikban voltak otthon. Időnként a zsidóság számára érthetetlen viharok támadtak: pogromok, vérvádak, száműzetések. A zsidóság védtelen volt. Polgári és vallási emancipációja nem oldotta meg igazán helyzetét. Antiszemita hullámok ébredtek, látszólag teljesen irracionálisan (ilyen volt pl. a hírhedt tiszaeszlári vérvádper 1882-83-ban). A budapesti születésű Theodor Herzl az egyetlen megoldást a zsidó állam létrehozásában látta. Heltai Jenő beszélgetett egyszer Herzllel: „Tudod, én magyar nemzetiségűnek érzem magam.” „Igen – válaszolta Herzl – , de egyszer majd a magyarok nem fogadnak el magyar nemzetiségűnek.” Neki lett igaza.

Az elvesztett első világháborút és a kommunista diktatúrát a magyar köztudat mindenestül a zsidók bűnének kezdte tekinteni. Nemrég olvastam Domán István „A talmudiskolák titkai” c. visszaemlékezését, amely félelmetesen mutatja be, hogyan szorult a zsidók körül a hurok a második világháborút megelőző években. Határrevíziós törekvései Magyarországot Hitler szövetségesévé tették, sorra születtek az egyre hátrányosabb zsidótörvények (1938, 1939, 1941). 1941-ben bevezették a munkaszolgálatot. 1942-ben hatálytalanították a zsidó vallás befogadását. 1944-ben bevonultak a német csapatok, a zsidókat gettókba tömörítették és megkezdték elhurcolásukat. Mintegy 600 000 zsidó pusztult el Magyarország területéről a koncentrációs táborokban (pontos számadat nincs), részben a trianoni Magyarországról, részben a visszacsatolt területekről. A vidéki zsidóságot gyakorlatilag teljes egészében kiirtották. A budapesti zsidóság csodával határos módon megmenekült a teljes pusztulástól, bár sokan nem élték túl az éhséget, a járványokat, a bombázásokat és a nyilas milícia garázdálkodásait. Horthy kormányzó 1944 július elején leállította a zsidók deportálását, és a nyilas hatalomvétel után már nem maradt idő a budapesti zsidók elhurcolására. De a vasúti sínek ott voltak a gettó bejáratánál, a gettó lakói állandó rettegésben éltek...

Világméretben hatmillió zsidó pusztult el a Sóában. A német nemzeti szocialisták először a zsidók kivándorlását szorgalmazták, de nem volt nyugati állam, amely a német zsidóságot befogadta volna. Konferenciákat tartottak a problémáról, de nem nyitották meg határaikat. Még 1944-ben is Eichmann egymillió zsidót akart „eladni” a nyugati szövetségeseknek tízezer teherautóért, de nem álltak szóba vele. A 180 tonnás Struma teherhajó Romániából 769 zsidó menekültet mentett meg, de ezeket sem Isztambulban a törökök, sem Palesztinában a britek nem engedték partraszállni. Kétségbeesetten indultak Bulgária felé, de két nap múlva a nem tengerre való hajó a Boszporusznál elsüllyedt. Egyetlen utasa menekült meg. Nem volt, aki befogadja őket.

Akik a zsidók megsemmisítését elhatározták, keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. (Adolf Hitler megkeresztelt katolikus volt.) Akik a zsidók befogadását megtagadták, többségükben szintén keresztények voltak – legalábbis szociológiai értelemben. A zsidók ezt nem tudják elfelejteni. A keresztényeknek nem szabad elfelejteniük. Sok keresztény hősiesen mentette az üldözötteket, Salkaházi Sára szociális testvér vértanúja lett a zsidók bújtatásának. De a botrány abban áll, hogy a Sóa megtörténhetett.

Lázadás előkészítéséért több zsidót felakasztottak egy koncentrációs táborban. Köztük egy fiatal fiút. A kiéhezett gyerek testsúlya nem volt elég, hogy megfulladjon, ott vonaglott és fuldoklott sokáig. „Hol van most az Isten?” – súgta egy fogoly a másik fülébe. Az visszasúgott: „Ott lóg az akasztófán.” Isten szolidáris Izraellel, és a kereszténynek szolidárisnak kell lennie Istennel.

A Holokauszt borzalmai után a nemzetek lelkiismerete végre hazát adott a világ zsidóságának. Mióta Izrael állam fennáll, állandóan támadják és meg akarják semmisíteni. Az izraeli polgár nem tudhatja, melyik pillanatban robbantja fel egy öngyilkos merénylő. Izraelnek az orgyilkosság tűzfészkei ellen indított akcióit Magyarországon többen aggressziónak minősítették és tüntetést szerveztek ellenük. Hogy ekkora vakság lehetséges, az önmagáért beszél. Az antiszemitizmus itt van, köztünk, a keresztények, a katolikusok, a papok között. Miközben hivatalos egyházi részről világos deklarációk határolják el a katolikus kereszténységet mindenfajta antiszemitizmustól, egyházi köreinket belengi egy nem éppen auschwitzi stílusú, finom, tréfálkozó, de mégis nagyon jól érezhető zsidóellenesség. Világosan ki kell mondanunk, hogy ez egyúttal Isten-ellenesség is: bűn, amelyből meg kell térnünk. Isten számon kéri rajtunk Izraelt.

Hit és politika

Az Emmánuel Közösség lelkinapján 2002. november 8-án tartott előadás

Politizált-e Jézus?

Sokan úgy gondolják, hogy bizonyos jézusi kijelentések a hit és a politika teljes szétválasztását jelentik.

Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené (Mk 12,17 pp).

Az én országom nem ebből a világból való (Jn 18,36).

E felfogás szerint Isten világa és a politika világa két külön, egymástól független terület. Politikai felfogásunkba „ne szóljon bele a pap”. Nyugodtan járulhatunk szentáldozáshoz, és szavazhatunk a szocialistákra.

Annyi igaz: Jézus nem foglalkozott aktuálpolitikával, és kitért a messiási küldetés politikai értelmezése elől. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy nem nyilvánított véleményt politikai kérdésekben. Amikor például rókának nevezte Heródest (Lk 13,32), erélyesen leleplezte a galileai uralkodó hatalmat, és gyakorlati példát adott a politikai véleményszabadságra. Amikor elismerte az adófizetés jogosságát (Mk 12,17 pp), a reálpolitika szellemében foglalt állást a megszálló pogány hatalommal szemben; még határozottabban cselekedte ezt, amikor a vízen járva távozott azok közül, akik egy nemzeti felkelés élére akarták állítani (Jn 6,15-19). Ennél is egyértelműbbé tette állásfoglalását a jeruzsálemi bevonulás, amelynek békés szándékát a szamáron ülés demonstrálta (Mk 11,1-10). (A szamár ugyanis nem használható ütközetben, megmakacsolja magát.) Jézus meg akarta óvni nemzetét a rómaiak elleni fegyveres felkeléstől. (A felkelés mégis kitört és 70-ben Jeruzsálem iszonyú pusztulásához vezetett.) Akárhogy is nézzük, ez politikai szándék. Jézust politikai indítékból kívánta eltenni láb alól a szadduceus-párt (Jn 11,47-53), ami végül is, a farizeus-párt teológiailag inkább motivált asszisztenciájával, sikerült. Nincs kizárva, hogy Judás is azért árulta el Jézust, mert csalódott Messiás-értelmezésében.

Lehet-e a hit politikától független?

Amikor az Egyház történetéről olvasunk, mindig szemünkbe tűnik az események erős politikai motiváltsága. Ez korántsem csak a római, hitleri, sztálini vagy Mao-Ce-tung-i üldözésekre áll. A középkorban is állandóan ott szerepelnek a pápaságra érdekeiknek megfelelően nyomást gyakorló világi uralkodók (még Szent Lászlónak is akadt konfliktusa a pápával a horvát trón elfoglalása miatt). Gondoljunk Szent Gellértre, aki békés, visszavonult szerzetesként indult a Szentföldre, s egyszercsak abban a helyzetben találta magát, hogy a magyar király fiát kell oktatnia, majd Aba Sámuel királyt kell dorgálnia magyar nemesek lemészárlása miatt (amit félelem nélkül meg is tett), még később királyválasztásra indulva, pogány lázadók fogták körül a kocsiját... Ott látjuk a történelemben Sienai Szent Katalint, aki háborúban álló városállamokat békít ki egymással, majd szinte a hajánál fogva rángatja vissza a pápát Avignonból Rómába... Kapisztrán Szent János nemcsak kereszteseket toborzott a török hódítók ellen, hanem bátor helyzetfelismerésével ténylegesen a nándorfehérvári csata eldöntője lett... (Talán az 1956-os nemzeti felkeléshez is van némi köze, mert október 23-a az ő emléknapja, és ez a mennyben is jelent valamit.) Brindisi Szent Lőrinc, ez a ragyogó teológus és meggyőződéses békeszerző, feszülettel a kezében ott volt Székesfehérvár visszafoglalásánál, és a keresztény katonák esküdtek rá, hogy nem fogja a fegyver... Még az 1. vatikáni zsinat is, amely pedig időben a pápai állam megsemmisülésével esett egybe, gondot okozott a politikai hatalmaknak a pápai tévedhetetlenség dogmájának meghirdetésével; a „katolikus” Ausztria pl. e dogmára hivatkozva mondta föl a Szentszékkel kötött konkordátumot. Ha valaki keresztény lelkiismerettel akart élni a kommunizmus éveiben, nyomban tapasztalhatta, hogy nem maradhat apolitikus, mihelyt munkahelyén közölték vele, hogy ilyen kiváló embernek ott a helye az MSzMP soraiban. Ma pedig azt látjuk, politikai kérdéssé lett, sérti-e az emberi jogokat, ha a Krisna-tudatú hívek nem kapnak ugyanolyan támogatást az államtól, mint az államalapító Szent István egyháza.

Mari néni, aki azt gondolja, nagyobb nyugdíjat fog kapni, ha Kádár pártjának jogutódjára szavaz, és amellett minden litánián buzgón kántál, talán nem is sejti, hogy politizált, de attól még azt tette. Isten nem rezervátumban él, az egek egei nem tudják befogadni őt; a szavazóhelyiség is az ő területe, nemcsak a templom.

A hit politikai értelmezése

Elhatároltuk magunkat attól a felfogástól, hogy a keresztény hit teljességgel apolitikus. Ugyanakkor el kell határolnunk magunkat attól a felfogástól is, hogy a hit maradéktalanul értelmezhető a politika síkján. Láttuk, hogy Jézus nem tette magáévá a zsidó nacionalisták Messiás-képét. Ezért kellett sokáig titkolnia, hogy ő a Messiás, majd pedig a Szanhedrin előtt ezzel a formulával felelnie: „Te mondtad.” (Mt 26,64). Ez olyasmit jelent: „Nem mondom, hogy nem úgy van, de azt se én mondtam, hogy úgy van.”

Egyesek szerint ez tagadás: „Te mondtad, de én nem mondom.” Ez azonban könnyen cáfolható egy párhuzammal. Mikor Jézus bejelenti, hogy valaki elárulja őt, Júdás megkérdezi: „Csak nem én vagyok az?” Jézus válasza: „Te mondtad.” (Mt 26,25). Vagyis az állítást elfogadja, csak azt hangsúlyozza, hogy nem ő mondta ki elsőnek.

Jézus azért beszél ilyen két irányba mutató formulával, mert maga a Messiás kifejezés is két irányba mutat. Az egyik irány vízszintes: ez a nacionalista értelmezés. A másik irány a transzcendenciába mutat, s Jézus ezt az irányt félreérthetetlenül meg is határozza: „De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin” (Mt 26,64). A Főtanács előtt tett messiási önkinyilvánítása így egyenértékű azzal, amelyet a János-evangéliumban Pilátus előtt tesz, a nem e világból való országról.

Ha a transzcendenciába vezető értelmezés helyébe evilági értelmezést csúsztatunk, a keresztény hit hamis interpretációja jön létre. Jézus, a magyar Messiás (e felfogás igazán nagyon mulatságos volna, ha nem volna tragikus); Jézus, a világszabadság hirdetője (magam hallottam Tőkés László prédikációjában a Petőfitől megénekelt világszabadság egybemosását Isten gyermekeinek szabadságával); Jézus, a szociális próféta (Upton Sinclair: Az ács fiának hívnak). A nacionalizmus, liberalizmus és szocializmus egyaránt megtette kísérleteit, hogy magáénak követelje Jézust, ő pedig egyiküké sem. Egyetemes országot hirdet, nem akar felkelést a zsarnokok ellen, és kijelenti, hogy nincs mit aggódnunk a kenyérgondok miatt.

A keresztény hit politikai értelmezése mindig hamis, mert a hitvalóság elvileg és lényegileg fölülmúlja azt, amit politikai kategóriákban ki lehet fejezni. Az az igehirdetés, amely a politikát egyáltalán nem érinti, hiányos igehirdetés, álomvilágban jár; de az az igehirdetés, amely nem haladja meg a politikai szintet, árulás az evangélium ellen.

A teremtett értékek ambivalenciája

A hit Istenre irányul. A teremtett értékek csak úgy szerepelnek benne, mint Isten felé mutató, relatív értékek. Ezért beszélhetünk a nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus démonairól. Hogy mire képesek ezek a démonok, az szemlélhető a hitleri nemzeti szocializmus, a franciaországi jakobinus diktatúra és a nemzetközi bolsevizmus irracionális rémtetteiben. Ezek az értékek ambivalensek: amíg Istenre irányítjuk őket (vagyis relatív értelmezést adunk nekik), pozitívak, mihelyt azonban önmagukért keressük őket (vagyis abszolút értelmezést nyernek), negatívak. Sem a nemzetet, sem az emberi jogokat, sem a gazdasági jólétet nem szabad bálvánnyá emelni. Ha bálványokká válnak, a bálványimádás démonizál.

A politikai értékek teremtett, relatív értékek. Ezért nem gondolható el kortól és néptől független, abszolút érvényű politikai irányzat sem. A körülmények számítanak a politikában. Innen az Egyház történetében megfigyelhető egészséges opportunizmus a politika kérdéseiben. Hogy a legfeltűnőbbet említsük, a középkorban az Egyház az „Isten kegyelméből való királyságot” támogatta, mióta azonban az euro-amerikai kultúrában eluralkodott a liberális demokrácia, az Egyház annak kétségtelen értékeit is kész elismerni. Éppen ezért könnyű elképzelni azt is, hogy két azonos hitű személy más és más felfogást vall a politika egyes kérdéseiben, mint ahogy más nézeteket vallhat a Húsvét-szigeti benszülöttek eredetéről vagy a rákbetegség okairól is, hitének minden sérelme nélkül. Ez a rugalmasság azonban nem korlátlan; nem terjedhet olyan párt támogatásáig, amelynek jogelődje évtizedeken keresztül tűzzel-vassal irtotta a hitet. Nem minden politikai kérdés elvi kérdés, de vannak a politikában elvi kérdések is.

Prófétai nép vagyunk, prófétai kötelességünk, hogy Isten igazságára mutassunk akkor is, amikor a politikai érdek mást diktál. A teremtett értékek ambivalenciája fölött az isteni igazság egyértelműségének kell kiáltania. Olvassuk el 1Kir 22,1-38 tragikus történetét. Mikeás prófétát felpofozzák, tömlöcbe vetik, nyomorúságos kenyéren és szűk vízen tartják, mert kimondta Isten igazságát. Négyszáz próféta hirdeti ugyanakkor a nemzeti hiúságot legyezgető hazug ígéreteket. És kutyák nyalják fel Izrael királyának vérét, aki a hazug léleknek hitt... Hasonló „hazafiatlan” módon viselkedett Jeremiás próféta is a salamoni templom pusztulása előtt, és a názáreti Próféta is a második templom pusztulása előtt. Nekik lett igazuk. Semmilyen pártérdek, politikai érdek, nemzeti érdek nem tarthat vissza bennünket Isten igazságának kimondásától, amikor szólnunk kell. Ez minden nemzet igazi érdeke, nacionalizmus nélkül; ez hozza az igazi szabadságot, liberalizmus nélkül; ez emel igazán szót a szegényekért, szocializmus nélkül. A keresztény politikusok csak politizáljanak, de a szabadító igazság nem politikai program, hanem Jézus.

Magánkinyilatkoztatások

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult (DS 3421). „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak azt, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen ú.n. magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen köteles elfogadni őket, de az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg. A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mint bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

A magánkinyilatkoztatások – mivel rendkívüli és gyakran igen nagyhatású jelenségek – alapos megkülönböztetésre szorulnak. Mérlegelni kell a bennük szereplő személyek pszichikai kiegyensúlyozottságát, erkölcsi életvitelét, jámborságát, alázatát, a közlések tartalmát, viszonyát az Egyház hitéhez, és főképpen a rendkívüli történések eredményét, gyümölcseit. Démoni lelkektől hamis magánkinyilatkoztatások származhatnak, amelyek kezdetben talán megörvendeztetik a lelket, de végül zavart és békétlenséget hoznak létre benne. Bolognai Szent Katalinnak (1413-1463) pl. – sok hiteles misztikus élménye mellett – néhányszor látomásban megjelent a megfeszített Jézus alakja és kivihetetlen kívánságokat közölt vele. A jelenség démoni eredetű volt, a gonosz így akarta elkedvetleníteni a szentet. Nem lehetnek Istentől valók az olyan magánkinyilatkoztatások, amelyek szeméremsértő részleteket tartalmaznak. A 19. sz. közepén egy Cantianilla nevű látnoknő olyan látomásokat közölt egy buzgó püspökkel, amelyek behatóan részletezték az egyházmegye papjainak a tisztaság ellen elkövetett állítólagos bűneit. A püspök hitelt adott a kinyilatkoztatásnak és közzétette azt, amivel nagy botrányt okozott. Róma lemondatta a püspököt.

A magánkinyilatkoztatások sem függetlenek az ember természetes képességeitől, nevezetesen a fantázia működésétől. Ezért még szentéletű emberek is könnyen tévedhetnek a magánkinyilatkoztatások tartalmában vagy értelmezésében. Szent Norbert (1080-1134) magánkinyilatkoztatásból tudni vélte, hogy az Antikrisztus még az ő korában eljön, Ferreri Szent Vince (1350-1419) pedig meghirdette, hogy közel van az utolsó ítélet. A Jézus kínszenvedését leíró látnokok rendszeresen ellentmondanak egymásnak a részletekben.

Fatima: hiteles magánkinyilatkoztatás

A hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Róma viszonylag hamar hallatja szavát, ha nyilvánvaló, hogy egy jelenség nem isteni eredetű; ez történt a közelmúltban Vassula Ryden magánkinyilatkoztatásaival. Pozitív ítéletet nehezebben, lassabban hoz az Egyház (pl. mindmáig nincs hivatalosan eldöntve a medjugorjei jelenések hitelességének sokat vitatott kérdése). De még a pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. A hiteles magánkinyilatkoztatások viszont Isten megnyilvánulásai, amelyek figyelmeztetnek és vezetnek. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái a szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a szovjet (és azt követően a kelet-európai) kommunizmus összeomlásában.

Az áruló keze

„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21)

Az itt következő rövid írások eredetileg külön weboldalak voltak, jobbnak látom azonban egyetlen kisbetűs oldalon egybegyűjteni öket. Akkor írtam ezeket, amikor plébánosként fájdalmasan szembesültem az Egyházban grasszáló tradicionalizmussal és szekularizmussal. Nem részletesen dokumentált analízisekről van szó, hanem egyetlen panaszos kiáltásról. Kissé összecsapottak; de mondanivalójukat ma, két évvel később is vállalom.

A ZSINAT ELÁRULÁSA

Nem kedvelem a vészmadarakat. A reménykedő, biztató, pozitív hozzáállást szeretem, nem a denunciáló, inkvizitorkodó írásokat. Ha most mégis kiáltok, nem egyszerűen azért van, mert szenvedtem; hanem azért, mert rádöbbentem: most van időm és alkalmam szólni, és ha elmulasztom, bűnrészes leszek.

Folyamatban van a katolikus Egyházban a 2. vatikáni zsinat elárulása. Nem úgy értem, hogy megtámadása; a lefebvristák, jól tudjuk, támadják a zsinatot, de ők ezt skizmaként teszik, kívülről. Árulásról ott van szó, ahol valaki szájával felesküszik ugyan a zsinatra, magatartásával azonban akadályozza végrehajtását.

A 2. vatikáni zsinat az az esemény, amelyben az Egyház megszűnt konzerválni a középkort és elfogadta az újkort. De nem adta föl önazonosságát, nem változtatta meg hitét, nem vezetett be új evangéliumot. A zsinat óhaja szerint megújult Egyház: azonos tartalom, új megjelenési formában. A tartalom: Jézus Krisztus. A megjelenési forma: az újkor kommunikációs nyelve.

Kik árulják el a zsinatot? Azok, akik tudomásul veszik intézkedéseit, de igyekeznek minél kevesebbet végrehajtani belőlük; továbbá azok, akik a megújulás ürügyén kicserélik a mondanivalót. Az előbbiek a tradicionalisták, akik a régi formákhoz a lényeg árán is ragaszkodnak. Az utóbbiak pedig a szekularisták, akik nem a megjelenési formát, hanem a hirdetett hitet szabják a világhoz.

Vannak, akik konzervatívokról és progresszívekről beszélnek; de ez nem ugyanaz. Konzervatív, akinek a régi tetszik, progresszív, akinek az új tetszik. Az egyik gregoriánt kíván a liturgián, a másik gitáros dalokat, de hitében mindkettő teljesen ortodox lehet. A tradicionalisták viszont készek föláldozni a hit tartalmát a megszokott formákért, a szekularisták pedig az új tartalmakért. Ez az árulás.

Bűnös, gyönge ember vagyok, egész biztosan nem különb azoknál, akiket árulással vádolok. De az Egyház hitét vallom és hirdetem. S közben verejtékezve ébredek arra, hogy egy csatasorban állok olyanokkal (papokkal és világi katolikusokkal), akik mást hirdetnek. „Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21).

Senki jóhiszeműségét nincs jogom kétségbe vonni. De valami megérlelődött bennem, beszélnem kell. „Olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm” (Jer 20,9).

HOVA LETT A LÉNYEG?

Fiatal pap voltam, amikor kijött Rómából egy instrukció, amely szerint a személyes bűnbevallás igen fontos, és a pap ne hanyagolja el a gyóntatást, még akkor se, ha más teendőinek rovására megy. Az úgynevezett ájtatossági gyónások, amelyekben nem halálos bűnöktől akar valaki szabadulni, hanem gyarlóságaiból tökéletesedni vagy egy-egy szent alkalomra jól felkészülni, jelentősek, nem szabad elvenni tőlük a hívek kedvét.

Ez az állásfoglalás egyenes következménye a 2. vatikáni zsinat egyik legfontosabb tanításának, amely szerint az életszentségre minden keresztény hivatást kapott. Életszentségre viszont csak az juthat, aki becsületesen birkózik bűneivel. Aki megalkuszik a benne lévő rosszal, abból nem lesz szent. Márpedig Isten színről színre való látására csak a szentek jutnak el. Aki nem lett szent a földön, amennyiben nem halálos bűnben halt meg, a tisztítótűzben válik szentté, passzív módon, sok szenvedés árán.

A tényleges gyóntatási gyakorlat más. Jártam plébánián, ahol havonta egyszeri gyóntatás van kiírva. Hangadó, rendszeresen áldozó világi hívek nem egyszer alig gyónnak. Mások abban a hiszemben élnek, hogy a keresztény normális állapota a halálos bűn, és abból csak ünnepi alkalommal kell kilépni egy szentáldozás erejéig, aztán jöhet az eddigi életforma. Hogy az ilyen gyónások nélkülözik a változás akarását (erősfogadás) s emiatt nem érvényesek, azt Vianney Szent János világosan látta és erélyesen hirdette. Plébánosok mégis nem egyszer belekényszerítik a jegyeseket az ilyen hamis gyónásba esküvő előtt, és más híveknél is megelégszenek hatástalan, csak az alkalomra szóló karácsonyi, húsvéti gyónásokkal. Ez tradicionalizmus: forma lényeg nélkül. Ugyanakkor nyugaton már tombol a szekularizmus: a katolikusok nem gyónnak, csak általános feloldozásban vesznek részt. Ez viszont a lényeg megváltoztatása. A bűn személyes dolog, nem intézhető el egy szertartáson való részvétellel. Jézus megtérést hirdetett, az evangélium belső fordulat nélkül nem lép életbe.

Az a kereszténység, amelynek nem az életszentségre való törekvés a tartalma, csak nevében kereszténység, lényege hiányzik. A zsinat szelleme nem a bűnbánat mellőzésének szelleme. Éppen ellenkezőleg: az Egyház a zsinaton azt deklarálta, hogy kész változni, mert így jobban szolgálhatja az emberek üdvösségét. Hogyan hivatkozhatnak a zsinatra, akik nem készek változni – és változásra szólítani, még ha ez kevéssé népszerű is?

ELÁRULT ERKÖLCSTAN

A zsinat semmit nem változtatott a katolikus erkölcstanon. Amit kíván (Optatam totius 16), az erősebb biblikus megalapozás, a Krisztusban való hivatás magasztosságának és a világ életéért vállalt szolgálatnak hangsúlyozása. Végzetes félreértés, hogy

a) a biblikus megalapozás a józan ész megfontolásainak és a tanítóhivatal megnyilatkozásainak elhanyagolását jelentheti,

b) Krisztusban való hivatásunk mellőzheti az áldozatot, a kereszt nagylelkű vállalását,

c) a világ életéért vállalt szolgálat jegyében az Egyház célja megszűnik természetfölötti lenni.

Ez a félreértés pedig jelen van napjaink egyházi életében. A csodálatos Veritatis splendor enciklika ellenére sokan gyakorlatilag tagadják, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek önmagukban rosszak, körülményeiktől függetlenül, és ezért minden esetben tilosak: a cél nem szentesíti az eszközt. Jól szemlélhető ez a családtervezés ügyében. Sokan elfelejtik, hogy nem egyszerűen hasznosságról, eredmények eléréséről van szó, hanem az eszközök belső természetéről. A családtervezés megengedett eszközei (a szexuális érintkezésről való részleges vagy teljes lemondás) nem tartalmaznak semmit, ami önmagában rossz volna. A többi, sok katolikus által „lelkiismereti alapon” követelt eszköz viszont (a nemző aktus művi megfosztása nemzőképességétől) belső ellentmondást tartalmaz, a cselekedet természetes (tehát a Teremtő által meghatározott) céljának szándékos meghiúsítását.

A katolikus tanítás elfogadása természetesen áldozatot követel a hitvesektől. Ne kerteljünk: ez keresztrefeszítés. De, látva a házasélet súlyos feszültségeit, gyakori boldogtalanságát és a rengeteg válást, miért habozzunk kimondani, hogy éppen a keresztrefeszítés vállalása volna a boldog házasélet titka? Amíg azt keressük, hogyan élvezhetjük minél zavartalanabbul az életet, minden téren kudarcot vallunk. „Magasztos hivatásunk Krisztusban” az, hogy áldozattá legyünk. „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul ... Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata” (Róm 12,1-2). A kereszt vállalásából fakad a föltámadás öröme – a házaséletben is.

Az Egyháznak nem szabad a világ szolgálatát úgy értelmeznie, hogy átveszi a világ értékrendjét, és csupán annak szélsőségeit nyirbálja le. Alapvetően más, a húsvéti misztériumon alapuló értékrendet hirdetünk, ezzel szolgáljuk a „világ életét”, a megváltás művének terjedését. A tanítóhivatal megnyilatkozásai lelkiismeretben kötelezőek a 2. vatikáni zsinat szerint (Lumen Gentium 25). Mindazok a hívők, katekéták, teológusok, diakónusok, papok, püspökök és püspöki karok, akik lelkiismereti kibúvókat hirdetnek Péter utódának kötelező erkölcsi tanítása alól, akár a családtervezés kérdésében, akár más területen, nem követik, hanem elárulják a zsinatot. A lelkiismeretet kell a hithez igazítani, nem a hitet a lelkiismerethez.

ÁRULÁS A KATEDRÁN

Rendkívül nagy a hivatásos teológusok felelőssége. Ők alakítják a jövendő papi generációk gondolkodását. Konkrét kérdésekben a püspökök is hozzájuk fordulnak, hiszen nem lehetnek személyesen mindenben szakemberek.

A katolikus teológus feladata nem az, hogy az Egyház tanítását felülbírálja, hanem hogy ismertesse, bizonyítsa és értelmezze. Amelyik pillanatban személyes véleményét a tanítóhivatal álláspontja fölé helyezi, elárulta hivatását.

Ez az árulás jelenleg széles körben jelen van a teológiai katedrákon. A fogamzásgátlásról szóló katolikus tanítás „lelkiismereti” felülbírálása már közhelyszerű. Ugyanez érvényes sok más erkölcstani területen is. De a dogmatikában sem sokkal jobb a helyzet. Jól emlékszem az esetre, amikor egy nagynevű (már elhúnyt) magyar katolikus professzor egy interjúban nyíltan szabelliánus (azaz: eretnek) módon magyarázta a Szentháromság dogmáját. Mikor ez ellen valaki tiltakozott, azzal dorongolták le a sajtóban, hogy a saját véleményét helyezi minden más fölé. Pedig a tiltakozó dogmát védett.

A legkényesebb dogmatikai területek közé tartozik az angelológia. Nyugati (és nyugaton végzett) professzorok lesajnálják az angyalokban való naív hitet. Az angyalok mint személyes szellemi lények szerintük nem léteznek. Ezek szerint persze a démonok és a sátán sem valóságosak... A katolikus tanítás ezzel szemben az, hogy az angyalok teremtése és a rossz angyalok bukása a hit tartalmához tartozik. A sátán félelmetes valóság, s mint ordító oroszlán jár körül, keresve, akit elnyeljen.

De a lapos kúszást is ismeri. Ősi kép rá a kígyó képe is. Jézus megkísértésének jelenetében pedig teológusként mutatkozik be, s jelenleg figyelemreméltó teológiai asszisztenciával álcázza magát.

MIT CSINÁLUNK A LEGSZENTEBBEL?

„Ez az én testem...” „Ez az én vérem kelyhe...” A katolikus Egyház egyik fontos jellemzője az a hit, hogy az eucharisztikus kenyér valóbanvalóban az Úr vére van. Ez a hit hozta létre a szentségimádást, az Úrnap ünnepét, az Oltáriszentség előtti térdhajtást és sok más – liturgikus és liturgián kívüli – megnyilvánulást. az Úr teste, és az eucharisztikus kehelyben

Nekem úgy tűnik: ez a hit inog. Jellemző példa, hogy egyre inkább elhagyják a térdhajtást a liturgiából. A szentmise rubrikái ma is előírják, hogy ahányszor elhaladunk az Úr testét őrző tabernákulum előtt, térdet kell hajtanunk. De ezt nem tartják meg a püspöki székvárosokban sem. A papnövendékek úgy tanulnak segédkezni, hogy az Oltáriszentség előtt csak meghajlást végeznek, kivéve a szentmise elejét és végét. Ezt tanítják meg aztán a papok a ministránsoknak, és a térdhajtás kimegy a divatból. Önmagában ez csak egy liturgikus szabály megsértése, de a tendencia figyelemreméltó.

Ugyancsak ma is előírás, hogy a papnak az eucharisztikus kenyér morzsáit le kell tisztogatnia az áldoztató edényekről és magához vennie. Megint „csak” liturgikus szabálytalanság, hogy sokan ezt elmulasztják, sőt elterjedt a valótlan hír, hogy ma már ez nem kötelező. De a tendencia itt is ugyanaz: a valóságos jelenlétre fordított figyelem csökkenése.

Az Egyházi Törvénykönyv utasítása szerint az Oltáriszentséget senkinek sem szabad magával vinnie vagy magánál tartania, hacsak a főpásztor, szükség esetén, erre engedélyt nem ad. Ezzel szemben a papok sokszor felhatalmazva érzik magukat, hogy saját elhatározásukból odaadják a Legszentebbet házi őrzésre a világiaknak. Kórházi éjjeliszekrényekben is ott az Úr teste, a beteg érdekében bizonyára, de olyan helyen, ahol bárki hozzányúlhat, nincs része tiszteletadásban, és ki tudja mi történik vele a beteg halála esetén... Mintha elfelejtettük volna a lelki áldozást is, az engedelmességet is... Ez a beteg valódi érdeke? Inkább további lépés az Eucharisztia iránti tisztelet lerombolására.

Legsúlyosabb probléma azonban szentségkiszolgáltatási gyakorlatunk. Nyugaton évszámra nem gyónó „hívők” veszik rendszeresen az Eucharisztiát, s közben talán aláírásokat gyűjtenek az Egyház hite ellen, a női papságért vagy a homoszexuálisok jogaiért... Ausztráliában egy alkalommal egy homoszexuális szervezet jelvényét viselő hívők akartak áldozni, és föl voltak háborodva, amiért az érsek nem áldoztatta meg őket. Magyar egyházunk még nem tart itt, de úgy tűnik, errefelé halad. Kirívó esetei vannak a méltatlan áldozásnak és a meg nem engedett interkommúniónak. Legalapvetőbb problémánk a hit nélküli áldozás: elsőáldozók, akik szülői örökségként hitetlenséget hoznak magukkal, elsőáldozás előtt csak kényszerből járnak misére, utána pedig egyáltalán nem. Még botrányosabb a felnőtt elsőáldozók ügye, akik pusztán esküvőjük kedvéért, hit nélkül vannak a szentség vételére ráerőltetve, holott már előírás volna részükre a katekumenátus. Nem is beszélve arról az esetről, amikor a pap „megengedi”, hogy újraházasodott elváltak (azaz: házasságtörésben élők) vegyék az Oltáriszentséget. (Ehhez senkinek sincs joga, mert a házasságot nem teheti felbonthatóvá, a házasságtörést megengedetté.)

Csoda, ha sok templomban a szentmise előtt beszélgetés folyik imádság helyett? Ijedten tapasztalom: néha a szentmise közben is. Úgy érzem: eláruljuk az Eucharisztia misztériumát, ha ezen az úton haladunk tovább. Megszentségtelenítjük a Legszentebbet.

MI A MÉRCE?

Aki olvasta az Eucharisztiáról szóló cikkemet, talán könnyen besorol azok közé, akik a kézbeáldozás és az állva áldozás ellen tiltakoznak. Pedig nem tartozom közéjük. Miért? Mert az Egyház ezeket a dolgokat megengedte. És az Egyház oldó hatalmat is kapott Jézustól, nemcsak kötő hatalmat. Amit megenged, az biztosan meg van engedve a mennyben.

Tradicionalista kiadványok különböző híreket közölnek: hogy II. János Pál pápa nem áldoztat kézbe, nem szívesen áldoztat kézbe... Utóbbit elhiszem, a Szentatya ebben konzervatív érzelmű lehet, de a mi eljárásunk számára nem az ő érzelmei jelentik a mércét, hanem az érvényes egyházi törvények. (Különben II. János Pál korántsem minden téren konzervatív; figyeljük meg ökumenikus magatartását.)

Szívesen vagy nem, azokban az országokban, ahol a püspöki kar kérésére a Szentatya engedélyezte a kézbeáldozást, a papok kötelesektérdelve áldozók provokációjára mi a pap korrekt válasza, azt még nem sütöttem ki (talán be kellene hívni őket a sekrestyébe), de az övékhez hasonló kihívó viselkedést perverz dolog egyházhűségnek vélni. Nyilvánvaló lázadás az egyházi tekintély ellen, amely pedig Istentől való. [Azóta változott a helyzet. A Szentatya rendelkezése nyomán a Magyar Püspöki Kar megengedte a térdelve áldozást. Ez az intézkedés a feszültségek további élezésének elkerülésére történhetett. Természetesen engedelmesen fogadom és a jövőben megáldoztatom a térdelőket is, de továbbra is az a véleményem, hogy a térdelve áldozók provokálnak és a szektásodást mozdítják elő. (2005. február)] kézbe áldoztatni, ha ezt az áldozó megfelelő formában (helyes kéztartással) kéri. Hogy a

Az ilyen tradicionalisták gyakran hivatkoznak magánkinyilatkoztatásokra. Ez végzetes fölcserélése a normáknak. „Jézus mondta”, „a Szűzanya mondta”, ismétlik vak hittel. Pedig alapvető szabály, hogy ne higgyünk minden léleknek, hanem vizsgáljuk meg a lelkeket (discretio spirituum). Isten az Egyház fölött áll; de Isten szava az Egyházon keresztül jut el hozzánk. Igazság igazsággal nem lehet ellentmondásban, ezért kizárt eset, hogy az Egyház oldó és kötő hatalmával megengedett dolgot (ami meg van engedve a mennyben is!) Isten magánkinyilatkoztatásokkal megtiltson. Ez önellentmondás volna. Az Egyház intézkedéseivel ellentétes magánkinyilatkoztatások nyilvánvalóan hamisak.

Szomorú olvasni, hogy a fatimai harmadik titoknak a Hittani Kongregáció által kibocsátott – prófétai és meggyőző – értelmezését egyes tradicionalisták elutasítják, mert nem jövendő konkrét események forgatókönyve áll benne, ahogy az ő borzongó és szörnyülködő várakozásuknak megfelelne. Az ilyen „katolikusok” saját véleményüket a tanító Egyház szava fölé helyezik, s ebben teljesen egy húron pendülnek a szekularistákkal, akiket annyira kritizálnak.

PÁSZTORBOT ÉS VAKOLÓKANÁL

Tradicionalista források az Egyházba befurakodott szabadkőművesség ijesztő befolyásáról beszélnek. Vannak, akik elhiszik az – adatokkal megcáfolt – rémhírt, hogy I. János Pál pápa nem természetes halállal halt meg, hanem a szabadkőművesek tették el láb alól. Mások ijesztgetnek bennünket a következő konklávéval: ha, mondják, egy eretnek pápát találnának azon megválasztani, nekünk akkor is a mostani Szentatya tanításához kell hűségesnek maradnunk.

A pápai tévedhetetlenség dogmája természetesen kizárja, hogy törvényesen megválasztott pápa megváltoztassa az Egyház örökérvényű tanítását. Ettől nem kell tartanunk. Rémhír jellegű gyanúsításokban nem szabad hinnünk, mert ezek kimerítik a rágalmazás fogalmát. De valóban olyan erős-e a szabadkőműves aknamunka az Egyházon belül, ahogy számos forrás állítja?

A történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség próbálkozik behatolni az egyházi körökbe; ismert magyar szabadkőművesek voltak Horváth Mihály püspök, Hock János plébános, Nagy Töhötöm jezsuita. Semmi okunk nincs föltenni, hogy a szabadkőművesek a jelenben fölhagytak volna ezzel a taktikával, vagy hogy törekvéseik teljesen eredménytelenek lettek volna. A részletekről – ne szólj szám, nem fáj fejem. Bizonyítani bajos bármit is. De legalábbis megalapozott gyanúval kell élnünk, hogy nem csupán a múltbeli apostolok közt akadt Júdás.

Egészen más kérdés azonban, hogy a szabadkőműves befolyás olyan mértékű-e az Egyházban, mint egyes tradicionalista rémhírterjesztők állítják, vagy hogy a szabadkőműves klerikusok olyan tudatos összeesküvést szőnek-e, mint az Egyháznak ezek a kétes barátai igyekszenek elhitetni. Terjesztenek egy iratot, amely a szabadkőművesség állítólagos programját tartalmazza a katolikus Egyházra nézve. Erről az a véleményem, hogy maguk a tradicionalisták írták. Egy megfontoltan egyházellenes összeesküvés, még ha létezne is, nem szerkesztene ilyen naiv programokat.

Arról beszéltem, amit tudok, és nem beszéltem arról, amit nem tudok. Az Egyházat fenyegető szabadkőműves veszélyt véleményem szerint se túlbecsülni, se lebecsülni nem volna szabad. A többi nyilvánosságra fog kerülni az ítélet napján.

A sátán füstje és Don Amorth füstje

• Hozzászólás egy interjúhoz -

Don Gabriele Amorth, a római egyházmegye exorcistája, egy Stefano Maria Pacinak adott interjúban élesen bírálja az Exorcizmus új rituáléját. E bírálat során fontos és figyelemreméltó dolgokat mond, amelyeket nagyon komolyan kell vennünk. Mégis úgy gondolom, bírálata más szempontokból egyoldalú és túlzott.

Előre kell bocsátanom: nagyon tisztelem Amorth atyát. Mélyen hívő, hivatásának élő embernek látom, aki ezreknek és ezreknek szolgált eredményesen a manapság olyannyira elhanyagolt szentelménnyel, az exorcizmussal. Könyve, az „Egy ördögűző tapasztalatai” (Ecclesia, Bp. 1994.), szemkinyitó olvasmány volt sokak számára, magam is rengeteget tanultam belőle. Ami az exorcizmus gyakorlatát illeti, őhozzá képest sehol sem vagyok, egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban. Ő sokezer exorcizmust végzett, én soha egyet se. Szabadító imát végeztem ugyan, de nem olyan sokat, és minden drámai jelleg nélkül. Nincsenek tapasztalataim rendkívüli démoni jelenségekről.

Mivel azonban magam is foglalkozom démonológiával, továbbá mivel Amorth atya bírálata nem kizárólag az exorcizmussal kapcsolatos, jogosnak tartom, hogy általános teológiai alapon néhány megjegyzést tegyek, amellyel bírálatát nem megcáfolni, hanem bizonyos éleitől megfosztani szeretném.

Vegyük szemügyre Amorth atya nyilatkozatának alábbi sorait:

A II. Vatikáni Zsinat azt kívánta, hogy bizonyos szövegeket átdolgozzanak. Azonban nem ezt tették, ehelyett teljesen újakat írtak. Anélkül, hogy gondoltak volna arra, hogy így csak sokmindent elrontanak kijavítás helyett. Sok rítust, mely kiállta az idő próbáját, e mánia alapján elvetettek, elrontottak, mintha az Egyház egészen a mai napig hazudott volna vagy csaló lett volna, s csak most érkezett volna el a zsenik, a szuper-teológusok és szuper-bibliakutatók, szuper-liturgikusok kora, akik pontosan tudják, hogy mi a jó az Egyháznak. Hát ez hazugság. A Zsinat egész egyszerűen a szövegek átdolgozását akarta, s nem azok elvetését.

Nem szükséges gyakorlattal rendelkezni az exorcizmusban, hogy lássuk: liturgikus tradicionalizmussal van dolgunk. Amorth atya itt úgy beszél, mintha a zsinat által megkívánt átdolgozás kizárta volna új szövegek alkotását, vagy mintha a liturgikus reform minden régi szöveget elvetett volna, vagy mintha a pápa oldó és kötő hatalmába nem férne bele a zsinati koncepció határainak túllépése (ami kétségkívül meg is történt, hiszen a zsinat meg akarta tartani a latin misét). Ez három téves feltételezés, mindhárom benne lappang az idézett interjú-szövegben, és azonfelül a keserű indulat füstölgése is, amit a hemzsegő bántó szavak fejeznek ki. Ez nem a sátán füstje; ez Amorth atya füstje.

Most képzeljük el: valakinek, aki így érez a liturgikus újításokkal kapcsolatban, kezébe adnak egy új exorcizmus-szöveget, ami radikálisan eltér az eddig használttól, amit ő már kívülről tudott. Ráadásul ő mindent megtett, hogy ne ez a szöveg szülessen, és tiltakozását figyelmen kívül hagyták. Keserűséggel, szíve háborgásában „kipróbálja” az új rituálé szövegeit, és megállapítja, amit a riportban olvashatunk:

Olyan fegyvert adtak a kezünkbe, ami nincs megtöltve. Kihúztak hatékony imákat, melyek a 12. század óta használatban voltak, s olyan új imákat alkottak, melyek teljesen hatástalanok.

Mi, azok az exorcisták, akik az új átmeneti Rituálé imáit kipróbáltuk, egyöntetűleg megállapítottuk, hogy azok teljesen hatástalanok.

Ma nincs oltalom a sátán ellen. Nincs eszköz, nincs ima.

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a hittel, Jézus nevében végzett ima „teljesen hatástalan” lehessen, különösen ha az az Anyaszentegyház jóváhagyott liturgikus szövege. Teljesen hatástalan lehetett azok kezében, akik eleve háborogtak ellene, és nem hitték, hogy hatékony lehet. De azt nem hiszem, hogy ennyire formula-függő lenne a keresztény ima. Nem vagyunk mágusok. Don Amorthnak teljes joga van azt kívánni, hogy más, jobb imákat alkossanak az exorcizmus céljaira, s teljes joga van a régi formulát használni, ha azt az Egyház megengedi neki. De nincs joga azt mondani, hogy a jelenlegi liturgikus szövegek nem hatékonyak. Ez ugyanolyan, mint amikor a szélsőséges tradicionalisták megállapítják, hogy az új mise átváltoztatása nem érvényes. A tradicionalizmus hűtlenség az Egyházban mindig működő Szentlélek ellen.

Tárgyi tévedés azt mondani, hogy a gyermekkeresztelésből kimaradt az exorcizmus. Talán kimaradt egy ördögűző szöveg, de a lényeg megvan. Ugyancsak tévesnek tartom Amorth atyának azt a megállapítását, hogy az Exorcizmus új rituáléja szerint rontás esetén tilos exorcizmust alkalmazni. Tilos exorcizmust alkalmazni pusztán azért, mert valaki úgy gondolja, rontás, szemmelverés stb. áldozata; ez ugyanis sokszor csak babonás gyanú. Ha viszont az exorcista valóságos démoni jelenlétet érzékel, akkor véleményem szerint nyugodtan alkalmazhat ilyen esetekben is exorcizmust, ez nem ütközik az előírásba. A démoni jelenlét megállapítását pedig a régi szertartás szerint se lehetett azzal végezni, hogy megkezdjük az exorcizmust, hanem előbb meg kellett bizonyosodni a megszállottság tényéről. Amit tehát Amorth „a tudatlanság mesterművének” nevez, megvolt a régi előírásban is, még akkor is, ha Don Amorth gyakorlata ettől eltért. Továbbá az új rituálé se „teljes bizonyosságot” követel, hanem „morális bizonyosságot”, ami azt jelenti, hogy döntőnek látszó jelek szólnak a megszállottság mellett, nem pedig azt, hogy az ellenkezője teljesen kizárt. Ilyen jeleket kaphatunk akkor, ha az illetővel beszélgetünk és saját szavainkkal szabadító imát végzünk, nem szükséges hozzá a szentelményi exorcizmus megkezdése. Amorth atyának, aki kitűnő exorcista, elég tapasztalata van ahhoz, hogy valakinek fejére téve a kezét, megállapítsa a démoni jelenlétet. Ez a morális bizonyossághoz és az exorcizmus megkezdéséhez elég. Más esetekben, amikor nem kijelölt exorcista végzi az exorcizmust, esetre szóló engedélyt kell kérni a főpásztortól, és nagyon érthető, hogy ehhez bizonyítékok kellenek az exorcizmus szükségességére nézve. Végül, az új rituálé valamennyi formuláját és a megszállottság fogalmának rugalmasságát figyelembe véve, elesik szerintem az a vád is, hogy ellentmondás van a Katekizmus és az Exorcizmus szövegei között.

Amorth atya könyvéből és interjújából az tűnik ki, hogy harcias, konfliktus-kereső, kveruláns egyéniség. Nem kezdtek kampányt, mondja; de ez az interjú nekem nagyonis úgy tűnik, mint egy megkezdett kampány folytatása. Amit az exorcisták üldözéséről mond, abban meg kellene hallgatni a másik oldal véleményét is. Az ilyen emberektől ugyanis félni szoktak, és igyekeznek távol tartani őket az ügyektől. Főként, ha az egész liturgikus reformról destruktív véleményük van.

Most pedig, miután őszintén elmondtam, miben nem értek egyet Amorth atyával, elmondom azt is, mi az, amiben egyetértek vele. Ez pedig – minden kritikám ellenére – több és lényegesebb, mint amiben nem értek egyet. Tompítani kívántam támadását az új Exorcizmus ellen, amelyen Krisztus Szent Egyházának jóváhagyó pecsétje van, de nem kívántam cáfolni fő mondanivalóját: hogy a sátán füstje valóban behatolt az Úr házába.

Egyetértek Amorth atya következő állításaival:

1.) Súlyos mulasztás volt, hogy az új Exorcizmus összeállításánál nem vették figyelembe a gyakorló exorcisták véleményét.

2.) A papokat, akik az exorcizmussal vagy általában a démonokkal foglalkoznak, kollégáik és püspökeik igen gyakran exaltáltaknak tekintik.

3.) Felháborító, hogy az exorcisták nemzetközi kongresszusának képviselőit kizárták egy általános pápai kihallgatásról, és még a magyarázattal is adósok maradtak.

4.) A klérus többsége, beleértve a püspököket, vagy nem hisz a sátán és a démonok létezésében, vagy legalábbis nem tekinti ezt olyan dolognak, amivel komolyan kellene foglalkozni.

5.) A sátán legnagyobb sikere: elhitette magáról, hogy nem létezik.

6.) Az exorcizmus gyakorlása a katolikus Egyházban félelmetes mértékben lehanyatlott.

7.) Mint a Szentatya mondotta: aki nem hisz az ördög létezésében, az az evangéliumban nem hisz.

8.) Korunkban ijesztően terjed a sátánizmus, az okkultizmus, a mágia.

9.) A sátán behatolt az Egyházba, az Egyház vezetésébe és intézményeibe.

10.) Mindezek ellenére a katolikus Egyház, melynek jelenleg II. János Pál pápa és a vele egységben lévő püspökök állnak az élén, Krisztus igaz Egyháza, amelyet nem hagy el a Szentlélek, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.

Ez a megfontolt, tiszta lelkiismerettel vallott véleményem, és örülnék, ha minél több pap, teológus és püspök atya olvasná.

Három vezércikk

A korábban webfolyóiratként megjelent Hagiosz vezércikkei.

ODAADÁS PÁRATLAN EDÉNYE

A Lorettói Litánia így szólítja meg a Boldogságos Szűz Máriát: „Vas insigne devotionis”, amit így szoktunk fordítani: „Ájtatosság jeles edénye”. Talán jobban kitűnik a lényeg, ha így fordítjuk: „Odaadás páratlan edénye”. A Szűzanyában mélységes odaadás volt Isten és az anyaságában rábízott Titok iránt. Gyermekkorától teljes önátadásban élt, ezt fejezte ki az angyali üdvözletre adott hívő válasza, ezt szenvedte lelki vértanúságában a kereszt alatt. Szavai: „Legyen nekem a te igéd szerint” – kifejezésre juttatják ezt az odaadást, amellyel Mária egész lénye mindmáig csordultig van. Az odaadás páratlan edénye ő, az odaadásé Izrael Istene iránt, a Fiú iránt, akit világra hozott, a Háromszor Szent iránt, a kimondhatatlan Szeretet iránt.

Történetileg nem igazolható az a hagyomány, hogy a Szent Szűzet gyermekkorában a jeruzsálemi Szentély szolgálatára adták. Ilyen női szolgálat, azt mondják, nem is létezett. Mégis ősi keresztény ünnep Szűz Mária bemutatásának napja, november 21-e. 543-ban ezen a napon szentelték föl Jeruzsálemben az új Mária-templomot, amely az egykori Szentély közelében épült. A templomszentelés ünnepe annak a belső odaadásnak, elkötelezettségnek ünnepe lett, amellyel a Szent Szűz gyermekkorától Istennek szentelte magát. Isten szent, és a szentség imádást kíván, teljes odaadást, egész életünkben kifejezésre jutó hódolatot. Ennek jegyében indítom most útjára ezt az elektronikus folyóiratot, melynek címe, HAGIOSZ, görögül „Szentet” jelent, vagy inkább „a” Szentet jelenti. Megáldom és fölszentelem Istennek ezt az elektronikus templomát, amely azt a célt kívánja szolgálni, hogy mindnyájan az odaadás edényei lehessünk.

IKON

„Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. Ne imádd, s ne tiszteld ezeket, mert én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok” (MTörv 5,8-9). Sokan idézik ezt a katolikusok fejére, hogy a szentképek és szobrok tisztelete miatt bálványimádással vádolhassák őket.

A dolog egyáltalán nem új. Már a 8. században a hatalom csúcsát érték el a képtiszteletet ellenző kereztények: a bizánci császár, III. Leó minden képet bálványnak tekintett, és 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ikonoklaszták (képrombolók) elleni harc szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett.

János Damaszkuszban született, ahol apja a kalifa pénzügyminisztere volt. János jómódban és műveltségben nevelkedett, s valószínűleg apja utóda volt egy ideig. Mikor új kalifa került trónra, aki bizalmatlanságot tanúsított a keresztényekkel szemben, János Jeruzsálembe emigrált, s ott 700 körül Istennek szentelte életét, mint a Mar Szabbasz kolostor egyszerű szerzetese.

Nagy műveltsége nem maradhatott rejtve. A jeruzsálemi pátriárka pappá szentelte és teológiai tanácsadójaként használta. Ekkor kezdett írni is, cáfolva kora tévedéseit. Három vitairatot írt a képrombolás ellen. Főműve „A tudás forrása”, a katolikus hit nagyszabású összefoglalása. Neve alatt számos szép himnusz maradt fenn, amelyeket a keleti liturgia máig használ. Egyháztanítóként tiszteljük, emléknapja december 4-én van.

Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Valóban, az Ószövetség sem kötötte magát a képtilalom betűszerinti értelmezéséhez. Fokozatosan eltért attól. Mint a Katekizmus mondja: „Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az Üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)” (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

A művészet és a hit az ikon alkotásában egyesül, hogy megszentelje az anyagot, átszellemítse, a Szentlélek eszközévé tegye. Az ikonban az anyag fölemelkedik a természetfölötti valósághoz, és a szépség nyelvén Isten titkát közvetíti. Az ikon nem ábrázolja az ábrázolhatatlan Misztériumot, hanem jelképezi. Benne maga a Szentlélek beszél, aki minden nyelven tud: nemcsak a beszélt nyelveken, hanem az ikonok szimbólumnyelvén is.

1. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk” (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

Advent a Megtesülés ünneplésére való készület. A Gyermekben, akit Jézusnak neveznek, az Ősképpel azonos lényegű Képmás lép közénk, akit minden más ikon csak tökéletlenül közelít. Benne istenül meg az emberi természet és az anyagi univerzum. Az ő ikonjává kell válnunk, hogy a mindenség hódolatát Lélek-sugárzó szépségben vihessük az Őskép elé az örök liturgiában.

TŰZOSZLOP

Modestus, a császári követ, kezdett ideges lenni. A kappadókiai Cezárea érseke a császár parancsára sem volt hajlandó átállni a Jézus istenségét tagadó ariánus tanokhoz. A követ fenyegetően szólt:

– Ha makacskodsz, megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjalak.

– Milyen eszközeid vannak? – kérdezte ártatlanul Bazil, az érsek.

– Vagyonelkobzás. Kínzás. Száműzetés. Halálbüntetés – vágta ki aduit a félelmetes követ.

– Engem egyik se érint – válaszolta Bazil. – Vagyont nem tudsz elkobozni attól, akinek nincs semmije. Kínzás? Megszoktam, kínoz a testem eleget. (Vesegörcsei voltak.) Száműzetés? Olyan helyre nem küldhetsz, ahol Istent nem találom. Halál? Szívességet teszel: hamarabb jutok Istenhez. Valami jobbat nem tudsz kitalálni?

Modestus megdöbbent.

– Így még senki sem beszélt velem – hápogta.

– Akkor még nem láttál püspököt! – csattant fel Bazil.

A követ elment, és Bazil maradt. Maradt az igaz hitben, és maradt érseki székében, ahol úgy állt meg, mint egy oszlop, az igazság oszlopa. Ezt az elnevezést is kapta az utókortól: TŰZOSZLOP. Ő Nagy Szent Bazil (†379. január 1.), a három nagy kappadókiai egyházatya egyike, akik a nikáiai hitvallást elmélyítve, a Szentháromságról szóló tanítás máig érvényes formulázását megtalálták. Fiatalon saját elhatározásából megkeresztelkedő lelkes diák, később Istenért mindent elhagyó szerzetes és tanító, végül az igazságért harcoló püspök Kis-Ázsia egyik legjelentősebb pontján, a Szentlélek teológusa, atyja a szegényeknek és félelmetes pörölye az ariánusoknak, gránitkemény és lángként lobogó. A Szentségesnek egyszer odaadott élete ingadozás és megalkuvás nélkül égett el a féltékeny Isten szeretetének emésztő tüzében.

Ma nem divat az igazság, és nem imponál a hűség. „Jogom van a véleményemhez” a jelszó, és „jogom van a boldogsághoz”. Ezek a „jogok” azonban hamuvá égnek az Emésztő Tűzzel való találkozásban, aki maga az Igazság és maga a Boldogság. Január 2-án Nagy Szent Bazilt ünnepli a római liturgia (barátjával, Nazianzoszi „Teológus” Szent Gergellyel együtt). Ihlessen bennünket ez a nap arra, hogy az Igazsághoz való hűségért könyörögjünk. Nyárspolgári tradicionalizmus sivataga, kicsinyes vélekedések porfelhője, szekularista teológiák mocsara, gyanús magánkinyilatkoztatások rózsaszínű köde, egyéni erkölcstanunk és dilettáns teóriáink csigaháza helyett a Tűzre tekintsünk, az Egyetlenre, a Lélek tüzére, amelyben Isten Igéje világít, úgy, ahogy az Egyház fölfogja és befogadja, ugyanazon Lélek erejében.