Tegnap neveket is adtam a fenyegető krampuszoknak, az ablakon beleselkedő sanda pofát Szvurongnak, az uszonyos torzleányt Dzsaábinak becéztem el. (Azt nem mondhatom, hogy kereszteltem.) Miért? Csak. Szellemi lényeknek nincs szükségük szavakra, következésképpen nevekre sem; a Biblia mégis ad nekik neveket, hogy azonosítsa őket; hát én is adok.

Szégyen a futás, de legjobb otthon.

Dzsaábi is jelentkezett. Ő sem azonos Amraphïával, az öncélú szépség lelkével, akivel Rémpofa szövetkezett (szeptemberi naplójegyzeteimben bőven írtam róla). Dzsaábi torz, undorító, valahova a tudattalan mocsárvilágába markol. Mindkettőjük ellen az imádság a védelem. Ma gyóntam is, ez sokat használt. Holnap megvívjuk az imaösszejövetel nagy harcát.

Hétfőn erőt vett rajtam a korai felkelések (s netán a késői lefekvések) miatti kimerültség, szunnyadtam egyet. Zaklatott álmom volt. Ritkán emlékszem vissza az álmaimra, most azonban két jelenet megmaradt.

Mit örvendezel, Koloán, az aluljáró-hiénák letartóztatásán? Te nem sajnálod a hajléktalanokat, randa, érzéketlen fráter?

Válaszolok kérdésedre, TALAKE.

Én alkotok,
ha felkötök.

(1) Ha elhagyod az öntudatot, megtalálod a mértéket. Mert a lépték és az öntudat az akarati Három.

(2) Lépj be a gyémántragyogású Valószerűtlenbe, és ott vár az Őskristály énen túli oroszlánkapuja. Mert a valószerűség látszat, a golandra-képzet osztódásából származik, és nincs harmóniában a Voltvalótalappal.

Igen, bármilyen nevetségesnek látszik, a mágiával kell vitatkoznunk. Nem mintha lehetne vitatkozni a mágusokkal, mert minden logikára süketek, az áltudományos maszlagot úgy isszák, mint szivacs a vizet. És a papok gyanútlansága, a katolikus kultúrházban árult asztrológiai irodalom... Itt csak a Saul-módszer hatékony, a nagyobb erő módszere: «Megvakulsz, s egy ideig nem látod a napvilágot» (Csel 13,11). Azt mondják, az újszövetségben nincsenek átok-csodák; pedig hát itt van. Fel hát, Koloán, az Úr keze van veled.

Ma kutyi, holnap neked.

Ki korán kel, maga esik bele.