A kislány az önkiszolgáló étteremben (nem a rémfarkas, egy másik) váratlanul így köszön: „Csókolom.”

Mikor először történt velem ilyesmi, teljesen ledermedtem. Most már fölényesen jó napot kívánok. Elvégre a nagyapja lehetnék. Csak belül lázadok.

Ma a boltban harmadszor is ez történik velem. Tízezer tallért számolok ki pontosan, de még egy ezres kéne, már nyúlok a kártyámért nagy szomorúan, mert utálom a kártyás vásárlást, és erre a pénztáros hölgy visszaad még kétezret. Háromezerrel többet adtam. Talán örekszek.

Ezek után már nem is csodálkozom, hogy „Csókolom”-mal köszön el a hölgy, pedig őrá már azt se mondhatom, hogy kislány. No, mondani mondhatom, de ekkora unokám mégse lehetne.

Ha! Ha! Elő síp, dob, zene! Szép selymes lódingom! Ennek fele se tréfa. Aggok menhelyére Koloánnal!