A Bakhita-film nagyon tetszik nekem. Néhány szót mondanék mégis az egyetlen dologról, ami nem tetszik.

A kis Bakhita, miután találkozott egy hatalmas hímoroszlánnal és az nem bántotta, a törzsi varázslóhoz megy és néhány madártollat visz neki ajándékba. A varázsló azt mondja a kislánynak: „Az oroszlán rád ismert. A természet szelleme van veled. Te kivételes lény vagy.” Egy kis nyakba akasztható erszényt ajándékoz a gyermeknek, amit az rabszolgasága idején is őriz, mint szerzetesnő is megtart és halála előtt egykori gazdája lányának, az akkor már családanya Aurorának ajándékoz. „Rád hagyom az egyetlen tárgyat, amim van. Egy nagyon bölcs ember adta nekem. Nem tudtam, mi van benne, de most már tudom. Szabadság.” Pogányul hangzó mondataihoz a film még néhány kereszténynek hangzó mondatot fűz, de az olvasó nem tudja elfojtani érzését, hogy az író eredeti szándéka szerint Bakhita kiválasztottsága ősibb, mint keresztényége, ő a „természet szellemének” kegyeltje.

Ez a gondolat nem mindenestül rossz. A II. Vatikáni Zsinat hangoztatja, hogy az Egyház semmit nem utasít el abból, ami a nemkeresztény vallásokban igaz és szent. A természet Isten műve, a „természet szellemei” léteznek – gondoljunk Aquinói Szent Tamás angyaltanára, mely szerint az anyagi valóság a szellemi valóságban, az angyali világban van megalapozva.

Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mi nem a paradicsomban létezünk, hanem egy bukott természetben, amely vegyesen van alárendelve jó és gonosz szellemeknek, szent és bukott angyaloknak. S a természeti vallások boszorkány-doktorai mágiát is űznek, a gonosz szellemekkel is paktálnak. A „nagyon bölcs ember”, az afrikai varázsló csak olyan szabadságot ajándékozhat a kislánynak, amelyben rablánc és korbács várja. Az igazi szabadságot Bakhita akkor nyeri el, amikor megkeresztelkedik. S amikor szerzetesi fogadalmával minden tulajdonáról lemond, föladja jogát a varázslótól kapott kis tarsolyhoz is. A romantikus keret, amelybe Bakhita gyönyörű életét a szerző foglalja, hamis.

Mégis van hiteles pogány kerete Bakhita életének. Már keresztény hite előtt csodálja a teremtést, és felismeri benne annak szépségét, aki minden szépség Alkotója. Ezt a szépséget a természet sose veszítette el. Bakhita fogékony volt rá, s mint elmondja önéletrajzában, tünődött azon, hogy ki áll mögötte. Mi úgy hívjuk ezt, hogy „természetes kinyilatkoztatás”.

A kis erszény, amelyben szabadság van, soha nem létezett. A szabadság Istenben van, és Isten Bakhitára ragyogott a szudáni napsütésből.