Hemingway öreg halásza nagy halat fog, de mire hazaér vele, megeszik a cápák. Nem az öreg halászt, hanem a nagy halat. Erről beszéltem a ma esti homiliában: a sorssal való reménytelen küzdelemről, ami a pogány világkép lényege. A keresztény világkép más: nem személytelen, közönyös hatalommal állunk szemben, hanem élő személlyel, szerető Másikkal. A kitartó imádkozót meghallgatja az Úr, Ábrahám a bizalmas barát vakmerőségével alkuszik Istennel, az alkalmatlankodó barátnak ajtót nyitnak az evangéliumi példabeszédben. Beszéltem saját tapasztalataimról - hétfőn ugyanis fél napig fájt a lábam, ám eredményesen imádkoztam érte, és azóta nem fáj. Azért beszéltem erről, hogy kedvet csináljak a híveknek imádkozni.

Nem tudom, csináltam-e. Az összes visszajelzés, amit kaptam, két cápa volt, akik a szentmise után úgy vetették magukat rám, mintha én lettem volna az öreg halász zsákmánya. Egy hölgy azt kívánta, hogy imádkozzam egy haldoklóért. Persze minden ilyen kérést belefoglalok imámba, de végzetes félreértés, hogy én saját imáim hatékonyságával kérkedtem. Én azt akartam mondani hallgatóimnak, hogy az ő imáik épp olyan hatékonyak. A hölgy ezt nem értette meg. A másik cápa, akarom mondani, a másik hölgy még borzalmasabban félreértett. Hallotta, mondta nekem, hogy fáj a lábam, és most ő megadja nekem egy gyógynövényes adatait, aki készségesen segít. Nem, mondtam, nekem nem fáj a lábam. Arról beszéltem, hogy fájt, és most már nem fáj. A hölgy ezt a jelek szerint föl se fogta. Csak a természetgyógyászatban hisz, az ima hatékonyságában nem. Leírhatatlanul rossz érzés a megnemértés.

Cápák mindenfelől.

Az öreg szavász és a tenger.