A 16. századtól a gyarmatosítók ráébredtek, hogy Aranypart ásványi kincseinél is nagyobb hasznot jelent a rabszolgák olcsó munkaereje. A helyi királyok és tözsfők eladták foglyaikat a fehéreknek, akik láncra verve behajózták őket Amerika felé. A behajózás sebessége attól függött, mikor indult hajó Amerikába az Atlanti óceánon át. A foglyokat átmenetileg földalatti tömlöcökbe zsúfolták. Legnevezetesebb a Cape Coast Castle egykori erődje, ahol három tömlöcben tartották fogva a férfi és kettőben a női rabszolgákat. A körülmények irtózatosak voltak. Nem volt világítás, nem volt friss levegő, nem voltak higiéniai berendezések. A foglyok sötétben, bűzben és ürülékben töltötték a behajózásukig hátralevő heteket. Amíg át nem mentek a "soha vissza nem térés kapuján" – vagy bele nem pusztultak az embertelen körülményekbe. S akik szembeszálltak a hatósággal, az elítéltek cellájába kerültek. Itt egészen szűk helyen voltak összeszorítva az áldozatok, szellőzés nélkül.  Fuldokoltak az oxigénhiánytól, kínjukban a falat kaparva haltak meg.

 

Az életben maradók pedig százával, ezrével léptek át a végzetes kapun, ahol most a kegyelet koszorúi hervadnak. Az emberi méltóságnak ez a brutális megtiprása belenyúlt még a 19. századba is. A fönt beágyazott videón egy turistacsoportnak magyarázzák a helyszínt. Írott anyagot ad az At Cape Coast Castle in Ghana, retracing slavery's steps c. cikk. Én is abból értettem meg a rabszolgának elhurcoltak sorsát.

 

Az iszonyatot, amit néhány hónapja szívemben hordozok, s ami miatt úgy érzem, adósa vagyok Ghanának és az egész fekete kontinensnek...