„Egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus” (1Tessz 2,5). A tiszta istenség transzcendens, hozzáférhetetlen. Mindazon irányzatokkal szemben, amelyek megfelelő technikával hozzáférhetővé akarják tenni, hangoztatnunk kell, hogy „megközelíthetetlen fényességben lakik” (1Tim 6,16). Egyedül Jézusban, az emberben válik megközelíthetővé, a megtestesülés misztériumánál fogva. Jézus megérinthető, s mivel személye szerint Isten, őbenne Istent érintjük meg.

 

Loyolai Szent Ignác imája, az Anima Christi, az ember Jézus Krisztust szólítja meg. Sorolja lelkét, testét, vérét, az oldalából kifolyó vizet. (Vigyázzunk, az Anima Christi nem a Szentlélek! Az Spiritus Christi lenne. Krisztus valóságos emberi lelkéről van szó, kis kezdőbetűvel kell írni.) Ez az Urunk emberségére fordított figyelem kölönösen alkalmassá teszi ezt az imádságot a szentáldozás utáni hálaadásban való imádkozásra, ahogy Bíboros Atyánk a hit évében elrendelte. Az ember Krisztussal való egyesülés teszi Istent tapinthatóvá. 

 

A hit évében különösen fontos megérteni, hogy a mi hitünk személyes hit a személyes Istenben. Nem ideológia, nem világnézet, nem emberi vélemény. Misztikus bizonyosság, amellyel maga Isten lép be életünkbe, Isten igazsága válik személyes igazságunkká. Krisztus teste táplál, Krisztus vére ihlet. Szószerinti fordításban: részegít. Igen, részegség ez, elváltozott tudatállapot, nem pszichológiai, hanem misztikus értelemben: emberi bizonyosságaink felülíródnak a Vérben.

 

Összeérünk Istennel.