Az étterem pénztáránál állunk sorba. A kasszás fiú egyszerre fölkiált: „Az egyik ásványvíz itt maradt!” Valaki elvonult a tálcáival, de a vízről megfeledkezett. A kasszás nem tud utána menni, ő be van zárva a pult mögé. Ám egy kockás inget viselő ifjú, aki éppen soron van a pénztárnál, egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Megragadja az ásványvizet és a távozó vendég után veti magát. Egy mordulás, egy másodperc, odalényegül, visszalényegül, máris intézi saját ügyét a kasszánál. Az ásványvíz tulajdonosának ideje se lehetett megköszönni. A kockás nem zeng hősi éneket saját akciójáról. Megtette, mint a világ legtermészetesebb dolgát, és már túl is van rajta, nem foglalkoztatja, mint egyes Koloánokat, akik mindig tanulságokat vonnak le az emberi természet alapvető jóságáról.

Ja, hogy mi a legfontosabb tanulság? Kockás Pierre igazából Nagy Károly volt.

*

Ugyanaznap történt. Két hölgy ült egymás mellett a metróban, ahol lecövekeltem. A fiatalabbik felugrott: „Tessék leülni, atya.” Úgy meglepődtem, hogy alig-alig sikerült mosolyognom, pedig régi elhatározásom, hogy az ilyet mindig mosolyogva köszönöm meg.

Vigyázz, Koloán, ismernek. Ha elemelsz egy pénztárcát, vagy jogos fölháborodásodban felpofozol egy tuareget, a klérusra hozol szégyent. Viselkedj.

Szokott megjegyzésemet az emberek jóságáról most nem ismétlem, csak felhívom rá a figyelmet, hogy alkalmam volna ismételni.