„S megint külön a kutyaólak csöndje...” Az Apokrifnek ez a sora is visszajár téveteg fantáziámba. Emlékszem Nagy Lajos Képtelen természetrajzára, amelyben kifejti, hogy a kutya több alkatrészből áll: fej, törzs, farok, lábak stb. Ha ezen alkatrészek valamelyikét elvesszük, a kutya elromlik és nem működik tovább. Zsenge ifjúként betegre nevettem magamat ezen. Ma már pontosabban tudom, hogy a kutya nem egyszerre romlik el, hanem fokozatosan. Először észreveszi, hogy nem tud olyan gyorsan járni, mint korábban, amikor kettesével vette a lépcsőket. Aztán fölfedezi, hogy az apró betűket már szemüveggel se nagyon tudja olvasni. Később folyton fáradt és feszült, majd kiderül, hogy naponta lyukakat kell fúrnia saját bőrébe, másképp meghal. Itt a kutya még működik, csak nehézkesen. Lassan észreveszi, hogy a legkisebb erőfeszítéstől is verejtékben úszik, hogy disznómódra meghízott, hogy kihagy a memóriája, hogy a lába deformálódik. Később majd járni se tud. Itt van az, hogy a kutya elromlik. S egyszer valami megpattan. Itt van a kutya eltemetve. 

Ne lógasd az egyszarvadat, Tűzharmat. A kutyának van humorérzéke, s már készül a Nagy Boldog Csaholásra.