Életem első 36 évében nem repültem. Most viszont úgy adódott, hogy egy év alatt háromszor is. Igaz, ebből egy hivatalos, egy London, egy pedig most Róma. Így tehát most egy római élménybeszámoló következik.

Amikor annak idején először jártam Olaszországban (nem repülővel :-))annyira megszerettem a mediterrán mentalitást, hogy azon nyomban elkezdtem olaszul tanulni. Tanultam is 2-3 évet, de mára már nem sok maradt belőle.

A reptéren végképp úgy éreztem, megszakadt bennem az olaszok iránti vonzalom, mikor elindultunk egy ülőhely felé, amikor is egy olasz nő beelőzött és nem csak beelőzött, de akkurátusan szét is tergette e csomagjait 3 ülésen, fenntartva a helyet  barátnéinak, így aztán mi hoppon maradtunk. Szerencséjére nem jutottak eszembe jó kis olasz szavak, így egy "grazie, molto gentile"-vel megúszta, amit igyekeztem legalább metakommunikatíve nyomatékosítani.

Aztán persze visszalopták magukat a szívembe, ahogy elnéztem a vezetési stílusukat, ahogy hihetetlen vehemenciával gesztikulálva, élénk dudaszó közepette kommentálják egymás vezetési manővereit. De mégse úgy, hogy meg kelljen gyónniuk, nem, ez hozzá tartozik az élet sava-borsához. Szerintem kávé vagy kocogás helyett ezzel érik el reggel a kellő vérnyomás szintet. Ettől ébrednek fel rendesen.

A vezetés amúgy is sok derűs pillanatot okozott nekünk. Minden autó oldala, eleje, háta összevissza van horzsolva, ütődve, nem is csoda. Az olyan apró dolgokkal, mint sávok, nem foglalkoznak. Mindenki úgy jut előre, ahogy tud. Az erősebb leszorítja a gyengébbet, amit az bősz kürtszóval vesz tudomásul. A busz 5 sávot simán átvág 30 méter hossz alatt, a busz tekintélyt parancsol, azelől mindenki óvatosan lehúzódik. Cserébe viszont beállnak a buszmegállóba parkolni, egymás mellé 2-3 sorban, a 4. sorért már a rendőr is szól: bekopog a helyi ivóba: srácok, ez azért már mégis túlzás, akkor kissé kelletlenül,  ellenkezve kijön a sofőr odébb áll egy leheletnyit. A felszállók pedig kénytelenek a tömött autósorok közt sorjázni ki a buszhoz és hevesen integetni, ha azt akarják, megálljon a busz.  

Az a busz, ami ritkábban jár, mint a BKV. Lám, London után is a BKV-t dicsértem és most megint itt tartok. Több ízben vártunk 40 percet a buszokra.

Szállásunk fehér ruhás nővéreknél volt, az Isteni Szeretet Szolgálóleányai névre hallgattak. Alapvetően nagyon kedvesek voltak, volt azonban egy idős nővér, aki, a szerénynek mondható reggelinél, a kávét, melegvizet adó italautomata mellett posztolt, mint élő cerberus őrizte azt, s szúrós szemekkel leste, ki mennyi fogyaszt. Úgy kellett mindig megvárni, amíg kimegy, hogy repetázni merjünk. Nem bánott minket, csak hát a régi szigorú óvónő komplexusunkat abszolút előhozta.

A városnak kisugárzása van, és ezt a kisugárzást a sok templom adja, a sok fiatal, mindenféle bőrszínű, vidám papocska, és a rajokban ide-oda tömörülő szerzetesnővérek, szintén egészen fiatal átlagéletkorral, amint boldogan a világlátástól, jönnek-mennek. Köztük egész egész fiatalok. A Via Appiáról visszafele jövet 2 kis huszonéves, mediterrán külsejű nővér várt velünk a buszra, élénken csevegve. Nagyon helyesek voltak. Amikor a busz megállt, az ajtó nem nyílt rögtön ki. Guidó hirtelen kinyújtotta a kezét az ajtó felé (épp csak az effata nem hangzott el) mire az ajtó kinyílt. Guidó ezen szellemességét a nővérek felszabadult nevetéssel nyugtázták.  Előttünk ültek a buszon, csak néztem őket és annyira meghatottak. Jézus kis menyasszonyai. Frissek, fiatalok, harmatosak, gondtalanul beszélgetnek és mégis összeköti őket valami, valami nagyon mély dolog, amire mindketten az életüket tették fel. Ezen gondolkodtam, s közben néztem a fátyol alá beszorított fürtöket, a mediterrán metszésű profilt, a mosolyoknál kibukkanó fehér fogakat, egészséges, rózsaszín ínyt. (ez valószínűleg szakmai ártalom, de jó volt látni, hogy végre nem fogínysorvadt, gyulladt ínyt. Ritka jelenség.)

A városban egymást érik a templomok, s mind nyitva, mindben van hely az imádságnak, mise van, vagy a Szentség van kitéve. Az a sok keresztény vér nem folyt el haszontalanul. Élő jelenlét, erő sugárzik ebben a városban. És ha mindez nem lenne elég, minden sarkon emlék emlékeztet a kereszténység bölcsőjére, eredetére.

Igaz, vagy sem, hogy azon a lépcsőn ment fel Jézus Pilátushoz, amely a Lateráni Bazilikával van szemben? Hogy ahhoz az oszlophoz kötötték ki, melynek egy darabja a S. Prassede templomban látható? Hogy Szent Lukács és egy angyal festette azt a képet, mely a Sancta Santorumban található? Hogy Jézus lábnyoma maradt meg a Via Appia kövein, a Quo Vadis templomban, amikor Péterrel találkozott? Hogy csodás módon fakadt víz egy templom falán s mosott ki egy Mária képet, s mely csap most is folyik a templomban? Hogy Pál bilincsi vannak kitéve a San Paolo fuori le mura templomban? Nem tudom. De azt igen, hogy a Colosseumban rengeteg keresztény vére áztatta valóban a földet, s ez nem múlt el nyomtalanul. Hogy itt a közelünkben van a mi Szentatyánk élő valóságában. Hogy a méretek, a színek, a formák és az élet lenyűgöző. Az élet, az öröm a vasárnapi misén, a szokásos olasz szervezetlenség mellett (tanácstalanul ide-oda tébláboló ministránsok, sosincsenek ott, ahol lenniük kéne, időnként a pap is keresi őket a szemével, hova is tűntek épp..) de az Alleluját kendő lengetés kíséri, az öregek is tapsolnak. A misén a helyi idős, de teljesen rugalmas, fiatalos pap mellett egy francia paptanonc, ennek szardíniai társa, valamint egy idős, éveken át Brazíliában misszionáló pap koncelebrál. A mise közönsége lelkes tapssal üdvözli őket. Itt az egész színes Egyház képviselve van. Addigra már egész jól belejöttem az olaszba is, hogy az evangéliumot is megértettem, a prédikációt is tudtam nagyjából követni, ez külön öröm volt számomra.

A megtekintett dolgok közül pedig S. Callixtus katakombája. Döbbenetes, csak ott félmillió ember feküdt a föld alatt, 40%-uk gyermek. Döbbenetesek voltak az ide-oda kanyargó folyosók, ahova le sem engedtek vezetés nélkül, nem is lehetett volna, nem találtunk volna ki. A falakba vésett különböző méretű sírhelyek, családi temetők, magányosak, egymás alatt felett több méter magasan. És itt van Szt. Cecília szobra, ott és olyan pózban, ahol és ahogy megtalálták romlatlan állapotban a testét a feltáráskor. Tizenkevés évesen alighogy keresztény lett, le is fejezték.

És végül itthon: a felhők felett gyönyörű kék ég, ragyogó nap, alattunk a tejszínhab felhők..míg Magyaro fölé nem érünk. Elkezdünk süllyedni, bele a nagy szürkeségbe, zimankó, szél, eső. Visszatértek a szürke hétköznapok?! De amint állunk a reptéren a taxira várva, figyelem, ahogy kis táblácskákat emelve, vagy azok nélkül, emberek várják embertársukat. Kijön a gépről az ajtón egy bő negyvenes nő, négyen szaladnak oda hozzá, egy felnőtt nő, egy kisebb gyerek és  2 kamaszlány trendi ruhában,  feltűnőre festett, borzas trendi hajjal, átölelik, alig tudja őket ölelni, nincs annyi karja, a táska csúszik le a vállán, nem nyúl utána, bár nyilván kényelmetlen. Felváltva öleli őket. Mindegyiket sorra magához szorítja. És a trendi kamaszlány szeméből kiperdül pár szem könny, tisztán látom, anyukája is, szóvá is teszi, zavarba hozva ezzel a nyegle kamaszlánykát. S az én szememből is kicsodul egy pár szem, ahogy véletlen bepillantást nyertem a gondosan elrendezett felszín alá, ahol a kamaszlány mélyén is mély szeretet él édesanyja iránt s ez most kitört, mint a láva, át a sminken, át a beállított tincseken. A szívébe írt törvényt nem tudta kisminkelni onnan. S ha ez így van, akkor mit nekünk köd, eső, szélvihar, talán mégsem olyan szürkék a hétköznapok!

Míg mi Róma köveit koptattuk, a gyeremekeket letétbe helyeztük Guidó szüleinél. Sudinak kockás takaró jutott plédnek és lepedő gyanánt is. Reggel mondta anyósomnak: Mama, nálatok kockázatos dolog ágyban aludni!