Megint tanultam valamit Kórócskától. Ült az ölemben a misén és bár igyekeztem a misére figyelni, elvonta a léte a figyelmem. Nem azzal, hogy bármit tett vagy mondott volna, bár azzal is szokta, hanem csak ahogy ott ült, egész egyszerűen elbűvöl, csak azzal, hogy van. Ki is szakadt belőlem a kérdés, félig tréfásan, félig komolyan és odasúgtam neki: hogy lehet, hogy így szeretlek téged? Ő pedig rám nézett és nyugodt biztonsággal kijelentette: hát mert a gyereked vagyok.

Igen, Kórócska, igazad van. A puszta tény, hogy a gyerekem vagy, anélkül, hogy ezért bármit tettél volna, megmagyarázhatatlan és elmondhatatlan, gyöngéd, óvó, féltő, rácsodálkozó szeretetet ébreszt bennem irántad.

Ezen a misén találkoztunk egy régebbi ismerős házaspárral. Az apukát korábban kiszúrtam, egy közeli padban ült, és  gyengéden cirógatta, babusgatta a kisfiát a mise alatt, megosztva figyelmét a mise és őközötte. Ez a gyerek egy örökbefogadott kisfiú, a legnagyobb, a három örökbefogadott közt. Ugyanolyan gyönyörködéssel és gyöngédséggel vette körül a kisfiút, mint én a kislányomat. Neki ő a gyereke.