Haldoklik a barátném. Ülök mellette a 4 ágyas kórteremben. Fogom a kezét. Imádkozom. Az infúzió csöpög.  A lélegzete kihagyó. Tudom miért: a morfintól. Amikor majd még több morfint kap, egyszer csak leáll majd a légzés. A morfin mellékhatása. Ki tudná megítélni, mennyi morfinra van szüksége? Felesküdtünk a fájdalom és szenvedés csillapítására. A morfinra szükség van.

Örülök, hogy a morfin kikapcsolja benne az aggodalmat, amely nagyon bántotta őt: mi lesz  kisgyerekeivel, mi lesz a férjével, ha ő meghal? Nem tudom, mi van benne most. Néha kinyitja a szemét, rám néz kérdően, aztán elmosolyodik, inadekvát hangosan mond valamit, vagy kér vizet és a következő percben megint elúsznak a szemei. Ha kinyitja a szemét, orientált. Megkérdi, nem unok-e itt ülni mellette. Nem, mondom. Tényleg nem. A halál illedelmes csendje belengi a kórtermet. A 4 másik beteg néha vált egy pár szót, de hamar elhalkulnak ők is. Csak Hanna hangos, irreguláris légvétjeit halljuk. Figyelem a nyakát, ahogy lüktet. Abnormálisan gyorsan. A rákos sejtek követelik a táplálékot, a szív hát gyorsabban ver. A nyakán a kifekélyesedő daganatcsomó gúnyosan mered rám. Néha feltörnek a könnyeim, de egészen könnyedén megálljt parancsolok nekik. Nem érzek semmit, csak egy mély szomorúság van bennem. Nincs bennem lázadás, se düh, se indulat. Azt gondoltam, szinte kötelező, hogy legyen bennem ilyesmi, talán azért nincs, mert nem szeretem eléggé Hannát? Néha keresztülfut az agyamon valami egészen banális gondolat: haza kéne menni, mert lejárt már biztosan a mosás, ki kellene teregetni. De tudom, hogy Hannának számít, hogy itt vagyok, tudom abból, ahogy a kezemért nyúlt, ahogy fogja állandóan, ahogy tegnap amikor elmentünk szívbemarkoló tekintettel nézve mondta: bár itt maradhatnál állandóan.

Csend van. Kint a folyosón jövés-menés, szokásos kórházi hangok. Örülök, hogy nem idegen ez nekem, ismerős, otthonos. A kórterem többi betege időről időre lopva vet Hannára s rám egy-egy pillantást. Érzékelem, és zavar is. Eszembe jut, vajon milyen lehet nekik látni előre a sorsukat a szomszéd ágyban? Azt hiszem, az életösztön mindenkivel ezt mondatja: velem nem fog megtörténni az, ami ezzel a szegénnyel itt. Legyen igazuk. Lejárt az infúzió, lezárom. Egy gondolat jár bennem körben: ne legyen egyedül, amikor meghal. Ne kelljen egyedül lennie, hadd legyek itt, hadd fogjam a kezét. Kint a kocsiban bekapcsolom a dicsőítő zenét. Érdekes módon nem idegen ez most, nem hangzik falsul, nem kiáltó az ellentét a Szabadítóról, Gyógyítóról szóló dicsőítő énekek és a kórteremben csendesen haldoklóHanna közt. God, Almighty!

********

Nem volt egyedül amikor meghalt. Hazaengedték. Az utolsó percig vártunk a csodára, reménykedtünk benne, hiszen olyan kicsik a gyerekei. Egy hét alatt két közeli ismerősöm halt meg. Mindketten szentek voltak. A legjobbak mennek el legelőször.