Hajnali 3 óra. Ki az ágyból botocskám effektus, de botocska nemigen akart kikelni az ágyból, hiszen előzőleg éjszakás volt a kórházban és aznap este  csomagolás és a gyerekek esti szétosztása miatt igen későn került ágyba. De azért nagy nehezen feltápászkodtunk, taxi, Ferihegy 1., becsekkolás, repcsi, érkezés London Lutonra valódi hamisítatlan angol ködben. Kicsekkolás, majd sorbanállás a Green Line busztársasághoz, ahol az akkurátus angol diszpécser  rögtön megtanított minket sorban állni amolyan angol módra (Mikes György óta tudjuk, hogy az angol ember képes egy főből álló egyenes sort alkotni) Na most mi is ezt tettük. Mikor már a buszban ültünk, megláttam egy gastrós kollégát az I. sz. gyerekklinikáról, hát igen kicsi a világ, nemdebár?

A buszról a Baker Street-en szálltunk le, ahol úgy döntöttünk, nem ruházunk be buszjegyre, inkább gyalogolunk, eleget ültünk úgyis. Így egy komolyabb gyaloglás után elértünk Eustonba, ahol felvettük a vonatjegyeket. Guidó ezt megint még Budaörsről intézte, itt csak mindenféle kódokat ütögetett be és máris repültek szétfelé a jegyek. Bekaptunk valamit, aztán irány csavarogni. Némileg megnehezítette a dolgunkat, hogy a bőröndöket nem tettük le csomagmegőrzőbe, de sajnáltuk rá azt a 16 fontot, inkább húztuk magunk után. Becéloztuk a már jól ismert Westminster Cathedralt (l. CMR 2010 blog), bízva abban, hogy lesz mise, de nem volt, így csak imádkoztunk egy kicsit. Az igazság az, hogy kissé lejtmenetben voltunk lelkileg, mert nagyon sok tragédia történt körülöttünk, ezt tetézte, hogy abban a pillanatban hogy landoltunk, kaptam egy újabb rákról hírt….szóval csak úgy ültünk magunkba roskadtan. Aztán egy futó kaja a szemközti Mc Donaldsban és futólépés a pályaudvarra vissza.  A vonat irtóra tele volt, azt hittük, mindenki Wigtonba tart, rögtön kiszúrtunk egy fiatal párocskát, hogy na ezek tutira Cor et Lumenesek és lőn….de nem lövöm le előre a poént. 3 óra hosszat utaztunk, felmentünk egészen északra a skót határ közelébe, Carlisle-ben átszálltunk, itt volt egy kis szünetünk a 2 vonat közt, így kimentünk a városkába bóklászni. Igazi hamisítatlan angol vidékkel találtuk magunkat végre szemben, tehénszag, mint az Alpokban. Cirkáltunk egy kört, aztán vissza a pályaudvarra, ahol jókora késéssel bedöcögött a HÉV jellegű, tempójú, állagú vonat. Viszont vidám angol hangulat uralkodott.

Sajnos a kedves olvasó elnézését kell kérjem, de a kóros anglománia jegyeit fedezem fel magamon, anyai örökség. Abszolút elfogult vagyok velük, észrevettem. Olyanok nekem mindig, mintha a kedvenc Agatha Christieim lapjai elevenednének meg előttem, vagy akár másik kedvencem P.G. Wodehouse-é, vagy éppen a You rang M’lord kockái és ezt nem bírom tárgyilagosan szemlélni, állandóan nevetnem kell és iszonyúan élvezem.  Komolyan, olyan, mintha beléptem volna valamelyikbe ezek közül.Szóval Wigton felé felsorakoztunk az ajtóhoz és ott állt már a Cor et Lumen gyanús párocska, akik szokásos angol udvariassággal megkérdezték, csak nem Wigtonba tartunk? De, feleltük és magyar nyíltsággal rögtön megkérdeztem, ti meg Cor et Lumenesek vagytok, igaz? Leesett az álluk, hja, mondhattam volna, hogy az ismeret szava J ugyebár, de aztán nem mertem viccelni ezzel. Leszálltunk és szépen beszédbe elegyedve elbaktattunk a házhoz. Vicces volt. hogy el voltak ájulva, hogy bár a Cor et Lumen házába mentünk, ők nem tudták az utat, Guidó meg igen, mert ő előtte a Google mapsen fejébe véste. Közben megtudtuk, hogy a lány Carol (like Christmas Carol, mondta ő magyarázólag, mire én: Oh! Carol, I am but a fool, / Darling I love you tho' you treat me cruel, / You hurt me and you made me cry / But if you leave me I will surely die -de persze csak magamban) a fiú meg Stephen. 2 éve házasok, gyerek nincs, nemrég léptek be a Cor et Lumenbe.  Odaértünk a házhoz, letettük a cuccot és átszaladtunk az 50 m-re álló templomba misére. Mise után vettük át a szállást, amiről azt kell tudni, hogy a reformáció utáni első katolikus épület volt Angliában, teljesen elgazosodva, elhagyatva, amikor a CL átvette fák nőttek a padlón stb…hát nem mondom, most sem volt sokkal jobb a helyzet, valami hihetetlen romos hatalmas kőépület, mint a Jane Eyre-ben a Lowoodi árvaház, tisztára olyan, komolyan, kicsit megrettentünk. Very basic, mondta Damian  másnap és ezzel egy kicsit még túlzott is. A zuhanyra (egy volt egy emeleten, szerencsére mi házaspárként külön szobát kaptunk, de mások nagy hálótermekbe voltak elszállásolva) ki volt írva, hogy ne használjuk, mert tök új, még nem kötött meg…persze az angoloknak ez nem gond, ők nem szeretnek fürdeni, emlékszem, amikor anno bébiszitteltem Bristolban és megfürdettem a kölköket első este, gondolván, hogy az az én feladatom, a papa maga elé idézett és megkérdezte, erre miért volt szükség. Komolyan. Nem is értettem, miről beszél. Amúgy ő volt az egyetlen utálatos angol az eddigi életemben.  Később a fiai megmagyarázták nekem, hogy az angol királyi család tagjai is csak 2x fürdenek egy héten, így aztán az alattvalók sem fürdenek gyakrabban. Fejétől bűzlik a hal, mondja erre a magyar. Vicces egyébként ez a monarchisztikus szemlélet, nekünk, akik a kommunizmusban és a posztkommunizmusban nőttünk fel egyszerűen vicces. Amit a királyi család tesz, mond, stb, az szent. Állítólag mindennel lehet viccelni, de a királyi családdal nem. Viszont ők azt is tudják, mit jelent a királyság. Amikor azt mondják, Jézus király, egész más súlya, értelme van nekik, mint nekünk, akiknek királyok csak a mesében léteznek.

Na szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem.... Szállás átvétele után indult az első program. Lementünk a terembe, szép óvatosan leültünk hátul, ahol a mellettünk levő idős nénike rögtön bemutatkozott, egy idős, tanulatlan, testes nénike, St. Mary Meadből, na jó, nem onnan, csak Birminghamből, akivel rögtön találtunk is közös ismerőst Regina Collins személyében, hát nem kicsi a világ? Sajnos a tájszólását nem jól értettem, de azért elbeszélgettünk úgy-ahogy és folyton puszilkodtunk. Tetszett nekem ez a néni, az az egyszerű, tiszta lélek. Sajnos utána volt egy kis bemutatkozás, ki honnan jött, akkor ránkcsodálkoztak, hogy Hungary, jaj, hol is van az? mi meg próbáltunk beolvadni a falba, de aztán ezen is túljutottunk és kezdődött az első napirendi pont: Jesus the Word, Jesus the Prophet. Az igazság az, hogy addigra annyira fáradtak voltunk, (keltünk 3-kor és ekkor volt 8 pm) hogy már nem nagyon emlékszem a konkrét tanításra, de van jegyzetünk, úgyhogy majd átnézem. Folyt. köv.