Ma elmentem bevásárolni. A Tescoban van egy külön stand, ahol savanyúságokat lehet venni. Nomen est omen, a savanyúságos nő éppen savanyúan háborgott a takarítószemélyzet egy tagjával, amennyit elkaptam belőle, a ki nem adott, ki nem fizetett szabadságok felett dühöngtek. 

Aztán a takarító elment a nő pedig felém fordult és nem bántóan de barátságtalanul megkérdezte, mit parancsolok. Ahogy ránéztem, láttam a keserű ráncot a szája sarkában, a savanyúságoktól pirosra mart repedező bőrt a kezén, a platinaszőkére festett hajának a tövénél a sötét lenövést, és megsajnáltam. Miközben kértem csípős savanyúságot, jött egy határozott gondolat, hogy nem megyek el innen úgy, hogy ez a nő ilyen keserű maradjon. Járt az agyam ezerrel, mit mondhatnék neki. Legszívesebben persze azt mondtam volna, Isten szeret, téged, személyesen! De ezt nem mertem. Így csak miközben feldobta a káposztát a mérlegre tovább keresgéltem az agyamban egy jó szó után, de nem találtam semmit. Márpedig nem megyek el úgy, hogy egy kicsit fel ne derítsem. Ezt most feladatnak vettem, aminek teljesítése nélkül nem mehetek el. Közben a káposzta többnek bizonyult a rendelésnél, jó 15 dekával. Maradhat, vagy levegyem, kérdezte még mindig mogorván. Persze, hogy maradhat, hiszen annyira finom a káposztájuk, mondtam neki, olyan kedvesen amennyire csak tudtam. (a kedvességben nem vagyok egy bajnok, TALAKE) Erre elmosolyodott. A keserű ránc eltűnt  szája sarkából és nem is tért vissza, amíg fizettem. Én meg megbántam, hogy csak a káposztáról váltottunk jó szót és nem Istenről.