in memoriam Efrajim Kishont.

Minden évben elkövetkezik a nap, amikor csemetéinknek számot kell adni zenetudásukról. Ilyenkor ünnepi körülmények köz, ünnepi ruhában érkeznek a különböző méretű gyermekek és adják elő a jól begyakorolt darabot. A kisebbekkel kezdünk, akik csak nem rég óta gyakorolják ezt a nehéz mesterséget. Az első darabok után rám jön a szokásos probléma, a nevetés. Nem csak azért, mert a darab címe cizellált és méltóságteljes és ehhez képest a darab maga olyan, mint amikor egy nyikorgó ajtón hintázik valaki, de azért is, mert a zongorakíséret egész mást játszik, és azért is, mert a csöppségek arcára is rá van írva, hol tartanak. A nehezebb részeknél ugyanis fintorognak, vagy van aki hevesen pislog, időnként segélykérően kinéznek a hegedű mögül az oktatóra...

Kedvenceim az etűdök. Ezek a technikai darabok helyesen eljátszva is úgy hangzanak, mintha egy szirénát próbálgatna valaki, hogy milyen frekvencián szól jobban és persze közben még az ajtót is nyikorgatják. Közben a büszke szülő vadul fényképezi, videózza és mobilon is rögzíti gyermeke minden mozdulatát, nahát!

Következik az én gyerekem. Ő bezzeg már nagy mestere a vonónak. Az a fél hang elcsúszás, ugyan ki ad ilyen apróságra, egy fél hang ide-vagy oda testvérek közt sem számít. A ritmus meg...hát kérem, az én gyermekemnek saját stílusa van. Aki nem karakter, na az játsszon kispolgári módon ritmus szerint, de az én gyerekem, kérem, egyéniség. Ilyen bagatell, kispolgári csökevényekkel, mint ritmus neki nem kell már foglalkoznia. A zongorista meg miért nem tudja követni? Halló, a zongorista rosszul kezdte! Hogy ültethetnek oda valakit, aki meglett kora ellenére ennyire nem ért a hangszerhez? Micsoda pimaszság, hogy a többi szülő nem figyel, unottan a mobilját nyomkodja, míg az én szuper tehetséges gyerekem játszik. Nem tudják ezek, mi a művészet!

Akarod tudni, miről beszélek? A listán megadom a linket :).