Úgy szép az élet, ha zajlik, szokta mondani valamely felmenőm, már nem emlékszem, melyik. Nos, lehet, tudat alatt ez a mondat motivált választott élethivatásom felé. Az én szakmámban zajlik az élet  mindig. Többnyire jót nevetek a tragikomikus dolgokon, én személy szerint élvezem ezeket.

Nem is tudom, írtam-e már arról, amikor a mi rendelőnket renoválandó, asszisztensemet és engem átköltöztettek a gégészekhez. Ez így szép és jó, de a gégészeket nem költöztették el. Ez azt jelentette, hogy 3 gégésszel, az ő asszisztensükkel, az altatóorvossal és a saját asszisztensemmel együtt heten dolgoztunk párhuzamosan egy kb 20 nm-es szobában. Ehhez jön hozzá, hogy mindenkihez tartozott legalább egy gyerek legalább egy szülővel, a csúcs az volt, amikor 23-an szorongtunk a rendelőben, a gyerekek sírtak, a szülők és orvosok emelt hangon próbáltak kommunikálni és akkor, mint D. ex machina megjelent a takarítónő, akinek valamiféle harántimpulzus kapcsán éppen akkor jutott eszébe, hogy felmos. Azért mondom, hogy harántimpulzus, mert nem gyakran jár a mi rendelőink felé...Nos, bejött, felmérte a helyzetet, hogy itt a felmosás igencsak nehézségekbe ütközik, de azért hogy ne érezze, hogy dolgavégezetlen távozik, fogta a vízkőoldót és közöttünk lavírozva körbevízkőoldózott minket, majd távozott. A vízkőoldó másnapra gyönyörűen belemarta magát a linóleumba, örök mementóul megörökítve, melyikünk hol állt éppen. Nálunk nem tenyeret vagy talpat örökítenek meg a hallhatatlanság jeleként, mint Hollywoodban, hanem körbevízkőoldóznak.

Nos, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: a múlt héten a villany ment el menetközben. Írom a statust a gépben, egyszer csak sutty, villanás, kép el, hang el, sötétség. Egészségügyi időszámítással számítva mondhatjuk hogy kisvártatva megjelent egy szerelő ember, aki pontosan úgy nézett ki, mint egy playmobil figura gyerekeim játékából. (l. kép) Addigra már kesernyés füstszag terjengett az épületben. Emberünk kérdésünkre közölte, hogy van egy gyengének mondható kapcsoló vagy mi, és az valószínűleg kiolvadt, majd tulajdonosi büszkeséggel, bár számomra kissé logikátlanul, hozzátette, hogy hiszen a miénk a legnagyobb kórház városunkban. Gondolom olyasmit kell ezalatt érteni, hogy mit nekünk egy kiolvadt biztosíték... Ígérte, hogy megszereli, de ha nem sikerül, akkor hoz egy hosszabbítót és a sebészeten a konnektorból hoz áramot nekünk (megjegyezem a fél épületben elment a villany, ezt akartuk egy hosszabbítóval megoldani)

Mikor szóvá tettem, milyen jó kis neonsárga sisakja van, én is szeretnék ilyet elmondta, hogy igen, ezt neki kötelező viselni de nincs álladzója, így valahányszor felnéz -ami karbantartókkal gyakorta megesik- a sisak leesik, kész balesetveszély a mögötte/alatta állóknak. Cserébe viszont töksötétben kell áramot szerelni, mert ő ugyan behozta a saját otthoni fejlámpáját, de a kórház nem tud bele ceruzaelemet venni, márpedig ő  azt nem fog hozni saját zsebére, így múltkor is majdnem megvágta az áram. De a sisakot azt viseli, mert az kell.

Közben a füstszag mind erősebb lett, de a magyarok (mint Alex blogjából tudjuk-talán egy későbbi blogban még mesélek erről)  nem ijednek meg egy kis füsttől, ülnek csemetéikkel rendületlen  a folyosón a sorukra várva. Ezt kapd ki, öcsém, facsiga, mutass nekem még egy ilyen országot, ahol ilyenek vicces dolgok és emberek vannak....Itt aztán mindig zajlik az élet!