Verejtékező rosszullétek törnek rám, baloldalt fáj a hátam. (Kevesebb koffeint Koloánnak!) Imádkozom, bűnbánatot tartok, készülök a halálra. Egyúttal azonban ellene mondok a halál lelkének, és elküldöm a pokolba. Szívemnek Jézus nevében megparancsolom, hogy működjék szabályosan.

Hátra van még, megtámadott állapotomban, egy esti mise. Mintha bura alatt volnék. Verejtékezem, félig suttogok, félig dadogok. Nem jutnak eszembe a szavak. Mise után rám akaszkodik egy idegbeteg hölgy, panaszkodva olyan papokra, akiket alig vagy nem is ismerek. Ez már sok. Látlak, krampusz.

Éjjel remekül alszom, reggelre kutya bajom. (Szívideg-problémák ezek, egyszer már radikálisan kivizsgáltak, nem találtak semmit.) Reggeli misén elmondom ugyanazokat a gondolatokat, remekül ülnek, lényegre tapintanak. Megfogalmazás! Ezen múlik. Az Ige nem gondolat. Az Ige Szó.

A templomban búcsú van, az ünnepi misén nagynevű vendégszónok prédikál, hittel, bár közhelyesen. Mégis, a közhelyek hittel párosulva gazdagabbak, mint a nívós mondanivaló a hit ereje nélkül. Talán nem is a megfogalmazás a lényeg, hanem a «kenet».

A Lélek.

Te pedig, szörnyeteg, elvesztettél egy csatát. A többit is el fogod veszíteni.