Nem akarlak becsapni, TALAKE. Az imádság nem okvetlenül válik érzéki élvezetté (ez nem is célunk, bár gyakran megtörténik), és a szellemi élvezetnek is vannak bennünk akadályai. Tehát nem ígérem, hogy mihelyt beléptél a megváltás isteni közegébe, mindig gyönyörködni fogsz Istenben. De azt igen, hogy fogsz gyönyörködni benne, és az a gyönyörűség mindent megér.

Abban is világos akarok lenni, hogy érzéki szinten az új létminőség fájdalmat is jelent. Amikor megjelenik látókörödben a relatív szépség (mondjuk, az afrikai lány) és Te imádkozva továbbmégy, az elszakadás fájhat. A hit öröme nem jelent mentességet a fájdalomtól.

Volt alkalmam ezt tapasztalni. Szörnyetegem, hogy a lényeges dolgokban elvesztette a csatát, apró támadásokkal próbálkozik. Bizony a taccsvonalra került tegnapi gyónásommal, most onnét acsarog. Tegnap esti misémen hirtelen élesen fájni kezdett a jobb lábfejem, kín volt a szentély lépcsőin föl-le lépdelni, nem tudtam elkerülni a bicegést. «Porcleválás!» «Mutasd meg orvosnak!» «Röntgeneztesd meg!» Szinte hallom az ilyenkor szokásos jótanácsokat. Semmi ilyesmit nem csináltam, röviden elparancsoltam a fickót, és nem foglalkoztam tovább az egésszel. Mire a metróállomásra értem, elmúlt. Aztán, gyors egymásutánban, éjjel a hátam fájt, reggel a bal combom, most a fogam fáj éppen. Az ilyesmin már nevetni kell. Csakazért se veszek be csillapítót, legalábbis amíg mások nem látják meg rajtam, hogy valami bajom van. A fogorvost fölkeresem persze, nem a Szentlélektől várom, hogy betömje a fogamat. De a rémpofa a taccsvonalon határozottan nevetséges látvány.