Egy Koloána (ezt a kifejezést használja a szakirodalom a nőnemű Koloánokra) írja a Hagiosz listán:

Olvasom Koloán mosoly-emlékeit, és felmerül előttem harmincöt (nem tévedés) év távlatából egy mosoly. Az a mosoly az életemet mentette meg, s ha azt nem is, de visszaadta a reményt? a hitet? — megvan!: a hitet a szeretetben.

Isten szívem kőburkát betegségekkel tördelte akkoriban: hepatitisz utáni állapotomat az orvos Addison-kórnak diagnosztizálta, — s a hormonkezelés téves voltát már csak akkor fedezték fel, amikor tudatkieséseim voltak. A kezelés hirtelen abbahagyása elvonási tünetekkel járt: két évig tartó súlyos depresszió, szinte állandó öngyilkossági késztetésekkel. Ha pokolról hallok, felmerül bennem az akkori gondolatom: ilyen lehet! Szinte emberfeletti erőfeszítéssel (ma már tudom: a kegyelem erejével) próbálkoztam felülkerekedni, és uralkodni magamon, hogy gyermekeimet megkíméljem — magamtól.

Amikor erőm végét sejtettem, «kigyalogoltam» magamból, — erős menetben órákat mentem, mint az űzött vad, városban lehajtott fejjel, hogy ne lássák arcomat.

A Margit körúton gyalogolva az eső eleredt, fal mellé húzódva «vágtáztam» tovább, így ütköztem össze egy kapualj alól kilépő hölggyel. Most mi lesz!?

Szorongásom némán földbe gyökereztette lábamat — és akkor az az ember rámmosolygott! Akit száguldásomban majdnem feldöntöttem! Nem méltatlankodott, nem morgott, — pedig minden oka meg lett volna rá. Mosolygott! Énrám!

Mosolyával nagy darab követ tört le szívem burkáról.

Most mondom ki szavakkal, amit akkor nem tettem meg, hisz csak álltam némán: áldja meg az Isten azért a mosolyért. Áldja meg őt életében, családjában, gyermekeiben. Azért a mosolyért, ami több volt nekem akkor mindennél: a Szeretet üzenete volt az én poklomba egy mosolyon keresztül.

Most már tudom, hogy nem pokol volt, — csak a tisztítótűz.