Délben miséztem a Margit-szigeten; a kántor úr, aki lappangó zeneszerző, új ordináriumot komponált; továbbá köszöntöttük a sekrestyés asszonyt, aki Erzsébet, s így, ha nem jön közbe semmi, napokon belül elsöprő erővel kitör a névnapja. Igyekszem hazafele; november második felében vagyunk, de az idő olyan fantasztikusan enyhe, hogy nem kellett nagykabátot vennem. Ifjonti hölgyek, akik frusztrálva érzik magukat, ha nem látszik ki a ruhából a hasuk, most véres kardként hordozhatják körül köldöküket. Más, kevésbé ifjonti hölgyek nagykabátban és sállal járnak; értelemmel (és hőmérővel) felruházott lények, mint jómagam, az arisztotelészi középúton. Alkalmas pultnál lecsapva az első ennivalónak látszó tárgyra, majd megkávézva egy kávézónak látszó helyiségben, jövök a zörgő-cammogó villamoson, bámészkodva a nagykörút forgalmára, és mit látok? Pöttöm kislányt a nagymamával, egy luftballonnak látszó tárgy madzagjába csimpaszkodva. Léggömbnek nem mondhatom, mert nem gömb. Lóalakú. Olyan, mint egy talapzatáról elszabadult hintaló. Megy a kislány a pesti aszfalton, és légpórázon vezeti a léglovat.

Hogyne indulna meg a fantáziám? Ha már föltaláltak a lóalakú léggömböt, föl kellene találni a léggömb alakú lovat is. Kellő hízlalási folyamat után ez nagyon nehéz nem lehet; csak el kell egyengetni a dudorokat.