Klapka önéletrajzára még egyszer visszatérve: nem leszek emigráns, mert az emigráns bús és csalódott lény. Gróf Teleki László levelezésére ez különösen áll. Szüntelenül panaszkodik és vádaskodik. Kossuthot nagyon nem szereti diktátori allürjei miatt, bár van annyi józansága, hogy bírálatát a magánszférában tartsa. (Ellentétben Batthyány Kázmérral és Szemere Bertalannal, akik a sajtóban is megtámadták Kossuthot. Amennyi eszük volt.) Teleki örökös testi-lelki sirámai előre vetítik a későbbi öngyilkosság árnyékát. Amúgy is leverő helyen szolgált Kossuth ügyvivőjeként, Párizsban, ahol az egyik francia nagyság azt mondta neki, hogy a magyarokon nem lehet segíteni, mert minden ütközetben azonnal megfutnak; a másik pedig kifejtette, milyen nagy szerep vár a magyarokra, mint katolikus szlávokra. Ady és Babits Párizs-csodáló lírája bizony irreális; a realitás: Trianon. Angliában sokkal népszerűbb volt a magyar ügy. Báró Julius von Haynau táborszernagyot, bresciai hiénát és aradi hóhért, amikor 1850. szeptember 4-én a londoni Barclay és Perkins sörgyárat meglátogatta, az angol proletariátus egyszerű gyermekei bizonyos mértékig felpofozták. (Verbálisan csupán, netán kézileg is, nem tudom.) Nagy jegyzékváltás lett az ügyből Ausztria és Nagy-Britannia között. Az emigráció várakozása azonban, hogy akár Anglia, akár Amerika fegyverrel siet a magyar ügy segítségére, szánnivalóan irreális volt.

Világszabadság!
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyugatig...

Harsogni harsogják; harsogni ugyanis nem kerül pénzbe. A franciák is, a poroszok is kijátszották a magyar légió kártyáját, amikor fegyveres konfliktusra került sor Ausztriával, de csak amennyire saját érdekük kívánta. Amúgy az emigráns mehetett ingatlanügynöknek, vagy agyon is lőhette magát, ha ez volt a passziója; mit zavarta ez a nagyhatalmakat?