Végre elolvastam valamit Kertész Imrétől, a Nobel-díjastól: a Sorstalanságot. (A könyvek tanulmányozásáért, amelyekről most, billentyűzetre kapva, sorra beszámolok, a két elmaradt hónap felelős; nem naponta olvasok el egy könyvet. De az érdekesebbeket megörökítem, ha késve is.)

Azt képzeltem, egy Holokauszt-regény csak nyomasztóan unalmas lehet; ám a Sorstalanság pergően izgalmas könyv. Gondolom, a szerző saját tapasztalatait írta meg. Ő volt az, aki tizennégy évesen megjárta Auschwitzet és Buchenwaldot. Minden csepp vérem fellázad az irgalmatlan kiszolgáltatottság ellen, amit a regényt olvasva szinte saját bőrömön érzek. Vissza akartuk kapni az elcsatolt területeket, azért engedtünk Hitlernek, törvényesítve a zsidóüldözést. (Domán István: A talmudiskolák titkai c. könyve azokról az évekről szól, amikor egyre jobban szorult a hurok a zsidók nyaka körül Magyarországon; és nem volt hová menekülniük. A szó szoros értelmében fojtogató érzés olvasni.) A «Nem, nem, soha» bűvöletében vállaltuk a ránk eső részt a vérbűn gyalázatából.

A magyar közszellem az 1919-es «proletárdiktatúra» után, ami túlnyomóan holdkóros zsidók műve volt, az első világháború elveszítéséért és ezzel Trianonért is a zsidóságot tette felelőssé. A hadseregben, a csendőrségben, a politikában, de még az Egyházban is zsidóellenes hangulat uralkodott. Bizony Prohászka püspök is benne volt ebben; nem mintha gyűlölet vezette volna, de még a keresztény Magyarország ideálja lebegett előtte, pedig akkor már csak pluralista Magyarország volt lehetséges. Csalódottan vissza is vonult a politikától, idős tekintete azonban már nem látta meg a démoni erőket, amelyek a «nemzeti ébredésben» ugrásra készen lapultak. Prohászka halála után hat évvel már Adolf Hitler volt Németország kancellárja. Adja Isten, hogy minél előbb megtörténjék Salkaházi Sára szociális testvér boldoggáavatása, akit azért lőttek agyon a hungaristák, mert zsidókat bújtatott. Az Egyház hiteles arcát ő és társai képviselik.

Visszatérve Kertész regényére, nagy élmény, de problémám van a stílussal. A regény vége felé valami furcsa modorosság jelenik meg benne. Alakít Kertész, a fiatal zsidó fiú stílusát akarja visszaadni, netán ironizál, vagy ez az ő saját stílusa? Stilizálásnak jó, stílusnak rossz. Eldönteni a kérdést akkor tudom, ha további Kertész-műveket olvasok el, ami, ha Isten segít, meg fog történni. Vigyázz, Imre bácsi, mert ha rajtakaplak, hogy ilyen a stílusod, elszedem a Nobel-díjadat, és galambok etetésére fordítom. (Ma reggel láttam egy idős asszonyt a téren, amint előre megfontolt szándékkal enni adott ezeknek a kövér, tollas szörnyeknek. Rajtam egy gépfegyver utáni vágyakozás vesz erőt, ha seregleni látom őket.)