Homiliában említettem a nemzet abszolutizálásának veszélyét, rámutatva a Holokauszt iszonyatára, illusztrálva a Sorstalansággal. Mise után bejött a sekrestyébe egy fehér bajuszú bácsi, és közölte velem, hogy a templomban nem szabad kimondani Kertész Imre nevét. Hogy miért, azt már nem volt hajlandó megmondani. Az antiszemiták a mai felemás időkben nem mondják ki a «zsidó» szót a nyilvánosság előtt.

Mindenesetre kijelentettem, hogy a jövőben is szándékozom mondani; de az eset jelzés. Ott ülnek a zsidógyűlölők a templomi padokban, és velem szavaznak, mikor a Fidesz jelöltjeit ikszelem a szavazólapokon. (Egy részüket elviszi a «magyar igazság», de hát esélytelenre senki sem szavaz szívesen.) Olyannyira, hogy szinte kedvem volna más pártra szavazni, dehát nincs más. Dávid Ibolyáék önállóskodását öngyilkosságnak tartom, a szabad demokraták pedig elvesztették hitelüket szememben azzal, hogy hajlandók voltak koalícióra lépni a szocialistákkal. A szabadság hívei együtt kormányoznak a gyilkosok és hazaárulók utódpártjával. Szívesen szavaznék együtt zsidó testvéreimmel, de ha nekik nem probléma olyan politikusokat támogatni, akik együttműködnek az ateista diktatúra egykori pártjával, nekem igenis az, és az is marad. Nincs tehát más számomra, mint a spektrumát jólesően szélesítő Fidesz. Elvégre a metrón is lehetnek antiszemiták, ahol utazom, azért még nem kell leszállni róla. Az erkölcsteológiában ezt «cooperatio materialis»-nak nevezik.